Búcsúzóul a magyar–olasz vegyes lemosta a hazaiakat

Steinmetz Ádám 39 fokos lázzal ült fel a gépre, a Rómában legramatyabb állapotba került Szécsi Zoltán és Bárány Attila is szenvedett (Szécsi beszélni sem tudott, annyira kikészült a torka), de Kovács Zoltánt is láttuk már jobb állapotban."Kedden kezdjük újra – közölte Kemény Dénes szövetségi kapitány. – Nem tudom, hányan leszünk, azokon kívül, akik megúszták, talán Fodor Rajmi, Kásás Tomi és Székely Csucsu jöhet még, továbbá az az öt, aki most nem tartott velünk. Tíz-tizenkét embernek már lehet edzést tartani, a többit meglátjuk. Az biztos, hogy hétfőn következik egy nagyobb kivizsgálás a Sportkórházban, amikor sok mindenre fény derülhet. Arra viszont nem tudom a választ, mikor lesz ismét teljes a keret, elvégre a fiúknak azt mondtam, csak az jöhet le edzésre, aki negyvennyolc órán át láztalan volt.”
Kint egyébként az első döbbenetet követően már humorizálni is volt kedvük a magyar együttes hoteljében lakóknak, például az ausztrálok egyik főemberének, Tom Hoadnak. A csapatot kísérő stáb feltűnően jó egészségi állapotát az auszi annak tudta be, hogy mindenki böcsülettel elfogyasztotta az ebédhez és vacsorához felszolgált bort – ugyanakkor arra a közbevetésre, hogy a gyúró, Szántha Károly mitől esett ágynak, Kemény így felelt: "ivott, de keveset…”
Korántsem mellesleg a római "vakáció” krónikájához tartozik a szombat esti, lapzártánk után véget ért hacacáré, amelynek keretében a négy egészséges magyar pólós olasz kölcsönjátékosokkal kiegészítve "agyonvágta” az itáliai válogatottat.
Az egész úgy kezdődött, hogy Kiss Gergő, Madaras Norbert, Vári Attila és Vindisch Ferenc Keménnyel egyetemben megérkezett a Foro Italicóba, egy hangulatos gálázásra (az ötödik egészséges, Steinmetz Barna jó testvérként az idő előrehaladtával egyre súlyosabb állapotba kerülő öccse, Ádám mellett maradt). Csakhogy a Roma Estate nevű fesztivál keretében megrendezett Coppa Roma szombati napján kétezer ember gyűlt össze az uszoda lelátóján, így aztán a másik oldalról átrakott olaszok az első baráti kézfogások után jelezték, szó sem lehet fürdőzésről, ők úgymond "vért ittak”, ennek megfelelő hozzáállást várnak játékostárstól és edzőtől egyaránt.
Kemény tehát komplett taktikát adott vegyescsapatának, olaszul (Kiss fordított három társának), amelynek magyar tagjaira szépen átragadt a hazaiak harciassága, a vége pedig az lett, hogy a két talján alapemberrel, A. Calcaterrával, Bencivengával, valamint a kiegészítőkkel (Brazzatival, Mistrangelóval és a két cserekapussal, Violettivel és Ferrarival) karöltve lemosták a hazai gárdát. A második negyed elején még együtt volt a két alakulat – amúgy rendes, 4x7 perces találkozót vívtak, két semleges bíró, a török Tulga és az izraeli Schwartz vezetésével –, aztán a "mieink” faképnél hagyták Alessandro Campagna együttesét (s nyertek 3–2 után 9–2-re!). Calcaterra hintett egy hármast (közte egy zseniális svédcsavart hét méterről), Bencivenga is betett egyet, de a mi négyesünk sem vallott szégyent: Kiss és Vári a zónát lőtte át (utóbbi bődületes gólját egy emberként ünnepelte a publikum: a labda a jobb kapufáról a középső hálótartó vasra vágódott, onnan kipattant a bal kapufára, aztán majdnem a félpályánál ért vizet…), Madaras egy lefordulást és egy előnyt fejezett be eredményesen, s Vindisch is elengedett egy szemtelenebb lövést.
"Nem gondoltam, hogy ekkora respektje van a játékosainknak – vont mérleget Kemény. – A padon lévő olaszok azt harsogták, hogy Attila engedjen el még egy bombát, a két kapus pedig arról beszélt Vindisch Feri góljánál, hogy na ugye mondtam neked, követhetetlen a mozdulata és képtelenség védeni a lövését. Azaz érződött, igenis tisztelik a fiatalokat is, s támaszkodtak rájuk, hiszen mindenképpen nyerni akartak. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy így, együtt játszva észrevettünk egy-két finomságot, amit később, az élesebb magyar–olasz meccseken talán fel tudunk használni.”