Ikodinovics nem a vízilabdáról álmodik, a kezét szeretné mozgatni

– Hogy érzi magát a bőrében?
– A körülményekhez képest egészen jól – válaszolta Danilo Ikodinovics, aki pénzbüntetéssel és motorosjogosítványa bevonásával megúszta a bírósági tárgyalást. – December óta két fontos operáción estem át Párizsban, és egy műtét még biztosan vár rám. A hangulatomon sokat javított, hogy egy hete, a balesetem óta először, vízben voltam.

– Mit mondanak az orvosok, és miben bízik ön?
– Jelenleg vállból tudom mozgatni a karom, de semmi másra nem képes. Az orvosok úgy tartják, harminc-negyven százalékban visszanyeri a funkcióit, én hatvanban bízom: a testemhez képest kilencven fokban szeretném elemelni, és azon leszek, hogy a könyökömet is be tudjam hajlítani. Sajnos a tenyér és az ujjak mozgatására nincs remény. Egy biztos, mindig is optimista voltam, s ha arra gondolok, hogy nem haltam meg, hogy a jósolt hat helyett csak két hónapot feküdtem kórházban…

– Sohasem keseredik el?
– Akadnak nehéz pillanatok, ha éppen egyedül vagyok. Miért történt meg? – kérdezem ilyenkor magamtól.

– Tényleg, miért? Istenfélő emberek magától értetődő természetességgel mondják, hogy mindennek megvan az oka, célja, semmi sem véletlen.
– Nem hiszem, hogy sorsszerűen következett volna be a baleset. Életemben mindenért vállaltam a felelősséget, ezúttal sincs másként.

– Miért száguldozott százhetvenhárommal, ilyen eszeveszett tempóban?
– Gyerekkorom óta szerettem a motorokat, szenvedélyemmé vált a sebesség. Nem tudom megmondani, miért mentem ilyen gyorsan, csak azt, hogy nagyon felelőtlenül cselekedtem.

– Tisztában van vele, hogy ha nem a világ egyik legjobb pólósaként éri a baleset, egyszerűen amputálják a karját?
– Elismerem, létezik hierarchia, és aki magasabban helyezkedik el, többet ér, mint a másik ember. Sokan vannak, akik nálam is kivételezettebbek. Közvetlenül a történtek után persze nem tudtam ezen filozofálni, hiszen több mint egy hónapig élőhalottként feküdtem.

– Álmodott azóta a pólóról, arról, hogy szétszaggatja a hálót?
– A csaknem kilenc hónap alatt egyetlenegyszer álmodtam a vízilabdáról, de csupán annyira emlékszem, hogy meccset játszom – semmi konkrétum. Ennyi… Annál többször képzelem el, hogy mozgatni tudom a kezem.

A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN!