Märcz Tamás segítségével formálódik a magyar paravízilabda

A sokakat megszólítani képes sporttörténeteket többnyire érmekkel, döntőkkel, győzelmekkel szoktuk kezdeni. Ebben a sztoriban azonban jelenleg még nincsenek érmek, tabellák, sőt válogatott sincs. Ellenben a Mexikói úti mozgásjavító intézet medencéje körül, úgy tűnik, igencsak jó energiák és tiszteletre méltó szándékok sűrűsödtek össze – nagyszerű időzítéssel.

Ábrahám István nem most találkozott először azzal a gondolattal, hogy a sportnak többet kellene adnia annál, mint hogy kiszemezgeti az adott sportág legjobbjait. Korábbi vízilabdázóként és edzőként hosszú éveket töltött a medencék mellett, és közben egyre inkább azok felé fordult a figyelme, akik valamilyen okból nem jutnak el az élsport világába. Korábban siket sportolókat is integrált a közös felkészülésbe. A halló fiataloknak meg kellett tanulniuk, hogyan kommunikáljanak velük, miképp figyeljenek rájuk, hogyan alkalmazkodjanak hozzájuk. A vízben pedig lassan természetessé vált az, ami kívülről talán különlegesnek tűnt.

„Megtapasztalva a játékot és az edzősködést, egyértelmű, hogy nem mindenki jut olyan magas szintre, mint mondjuk Tamás barátom. Edzőként azonban feladatunk és foglalkoznunk kell azokkal is, akik kiesnek az élsportból, vagy éppen valamilyen született vagy szerzett fogyatékosságuk miatt látszólag sosem élik meg a sport nyújtotta örömöket”  – mondja Ábrahám István. Innen már csak egy lépés volt, hogy megfogalmazzuk: miért ne lehetne a vízilabda azoké is, akiknek eddig nem volt lehetőségük ezt a sportágat kipróbálni?

Egy ötlet, amely elsőre extrémnek tűnt     

Märcz Tamás és Ábrahám István régi ismeretsége vízilabdás éveikig nyúlik vissza. Más pályát jártak be, de a sportág közös nyelve mindig megmaradt közöttük. Amikor Ábrahám előállt az ötlettel, hogy a mozgásjavító intézetben vízilabdaedzést kellene indítani, Märcz Tamás pontosan érezte, hogy ez nem egyszerű feladat.

„Elég extrém ötletnek tűnt, amikor Pista megtalált azzal, hogy mi lenne, ha elkezdenénk a mozgásjavító intézetben is a vízilabdát.”     

A helyszín azonban adva volt. Az intézet fiataljai rendszeresen úsztak, a vezetők pedig nyitottan fogadták a kezdeményezést. A próbaedzésre 15-16 fiatal jelentkezett.

„A szervezők minőségi szakmai csapattal készültek. Ott voltak a mozgásjavító úszóedzői, az Oázis szakemberei, az egyesület fiatal játékosai, akik a vízből tudták megmutatni a gyakorlatokat, és azok is, akik a partról segítették a munkát. Povázai György korábbi ob I-es játékos azóta is a program egyik fontos edzője” – említi a kezdeti pillanatokat Märcz Tamás. Azt azonban nem sejtették, mi történik akkor, amikor a gyerekek először valóban ismerkedni kezdenek a vízilabdával.

Sapkák a fejen, labda a vízben

Az első edzésre 8 és 16 év közötti fiatalok érkeztek. A vízbe jutás és a bemelegítés is – érthetően – több időt igényelt, mint egy hagyományos vízilabdaedzésen, de egyszer csak már mindenki a medencében várta az utasításokat. Helyette vízilabdasapkák érkeztek, ez azonnal meghozta a remélt hatást. „A gyerekek fejére felkerült egy klasszikus vízilabdasapka, ez azonnal átütötte az ingerküszöböt, hirtelen vízilabdázónak érezte magát az összes gyerek, és amikor megérkezett a labda, megjelent a jól ismert csillogás a szemekben mindenkinél” – idézi fel Märcz Tamás.

A labda a vízben pedig igazolta a Kemény Dénes-féle tételt: „Mindenki csak addig úszó, amíg nem kerül egy labda a vízbe.”     

Az edzés végén a gyerekek összekapaszkodtak, és a parton állókat is meghatva ezzel, elhangzott a jól ismert „Hajrá, magyarok!”, majd jött az első igazán fontos visszajelzés: mikor lesz a következő edzés? A nyár végén újabb próbagyakorlással tesztelték az érdeklődés intenzitását, és jó volt látni, hogy egyre több fiatal kapcsolódik be.

A vízben másképpen lehet szabadnak lenni

Märcz Tamás számára a kezdeményezés egyik legfontosabb szakmai alapja maga a közeg: a víz. „A víz megadja azt a könnyedséget, hogy tulajdonképpen lebegnek a vízen, tudnak közlekedni, és egy kicsit olyan érzetük van, hogy övék a világ, mintha jobban eltűnnének a korlátok, mint a szárazföldön.”

A mozgásjavító fiataljai közül sokan már eleve jól úsznak, hiszen rendszeresen járnak úszóedzésekre, részben a rehabilitáció részeként. A vízilabda mozgásanyagát még tanulniuk kell, de az alapok adva vannak. A víz pedig valami olyat kínál, amit a szárazföldön nem mindig kapnak meg: szabadságot.

Ábrahám István szerint éppen ezért volt fontos, hogy ne egyszerűen egy újabb sportfoglalkozást vigyenek be az intézetbe, hanem a vízilabda játékélményét is megadják a fiataloknak, és ez láthatólag beszippantotta őket. Az egyik fiatal már befejezte az iskolát, mégis visszajár az edzésekre. „Ő másfél órát utazik oda meg vissza, csak a játék kedvéért, és a végén hozzáteszi, hogy ez neki a legjobb napja a héten” – mondja Ábrahám István.

Märcz Tamásnak nemcsak a gyerekek lelkesedése fontos, hanem az is, amit ő maga él át mellettük. „Nekünk is nagyon-nagyon jó látni őket, ahogy megélik a játék nyújtotta örömöt, s ahogy ilyenkor esetleg elfelejtik a mindennapi nehézségeket. Mi értjük, mit élnek át, hiszen nagyjából negyven éve élünk ebben a gyönyörű sportágban.”     

Olaszország már megmutatta, hogyan csinálják

A magyar paravízilabda még az út elején jár, de Olaszországban már bajnoki rendszer és kupa is létezik, így haza lehet hozni az ottani receptet. Märcz Tamás tavaly ősszel Olaszországban járt, megnézte a helyi kupa mérkőzéseit, és személyesen tapasztalta meg, miként működik ott a sportág. Firenzétől Nápolyig vagy Triesztig már kialakult közösségek működnek, és ami talán a legfontosabb: van elegendő játékos ahhoz, hogy rendszeresen találkozzanak.

„A sérültségi szintekhez igazodó rendszer lehetővé teszi, hogy különböző képességű sportolók egy csapatban szerepeljenek, miközben a pontozás kiegyenlíti a különbségeket. Itt úgy számolnak, hogy összpontszámot néznek, minden játékos sérültségi szint alapján egytől négyig kategorizálva van, és a vízben összeadódik a játékosok pontszáma. Ez logikus, mert így ez nagyjából kiegyenlíti a csapatok erejét – magyarázza Märcz Tamás. – A pálya egyébként huszonöt méter, a létszám a csapatoknál öt plusz egy fő. Cserék ülnek ugyanúgy a kispadon, de rövidebb a játékidő, noha négy negyedet játszanak ők is.”

A magyar vízilabda ebben is szerepet vállalhat     

Az olasz minta alapján az első lépés a program hazai megerősítése, azután további parasportolók megszólítása, a rendszeres edzéslehetőség megteremtése, a klubok és a versenyrendszer kialakítása. A paralimpiai szereplés egyelőre távoli cél, és Märcz Tamás szerint is években kell gondolkodni. De a szándék egyértelmű és örömteli, hogy a kezdeményezés mögé időközben a magyar vízilabda és a parasport több meghatározó szereplője is odaállt. Az edzéseket megnézték a Magyar Paralimpiai Bizottság vezetői, valamint Madaras Norbert, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke is.

Az Oázis SC eddig saját erejéből biztosította az eszközöket és a szakembereket. De Ábrahám Istvánék már nem csupán egy-egy edzést szeretnének. „Egy mozgalom első építőkockáit tesszük most le, és ami a leginspirálóbb, hogy sokszor a sérültségük miatt reményvesztett fiataloknak nyújthatunk vadonatúj perspektívát olyan sportágban, amelybe csak beleszeretni lehet.”