A maratoni futás bajnoka még mindig gyűjti a tapasztalatokat, hogyan is lehet jól csinálni ezt a műfajt

– Mekkora mérföldkő a pályafutásában a maratoni országos bajnokság megnyerése?
– Eléggé nagy mérföldkő, amikor majd évek múlva visszatekintek rá, mindenképp az egyik legnagyobb sikeremként fogok emlékezni erre a sikerre – mondta a 22 éves Vásárhelyi Máté a Nemzeti Sportnak.

– Hogyan próbálta meg felépíteni ezt a 42 195 métert?
– Még tavaly szeptemberben tűztük ki az egyik kétezerhuszonötös célomnak ezt a versenyt, novembertől pedig már csak erre készültünk. Azóta jobban figyeltem a táplálkozásra, a regenerációra és eljártam masszőrhöz is, mindehhez sok segítséget kaptam klubomtól, a Castor SE-től és edzőmtől, Fecskovics Attilától. A bécsi csak a harmadik maratonim volt, még mindig gyűjtöm a tapasztalatokat, hogyan is lehet jól csinálni ezt a műfajt. A terv az volt, hogy harminc kilométerig egy nekem megfelelő tempóban haladó csoporttal futok, aztán az utolsó tizenkettőn megpróbálok meglépni. Végül máshogyan alakultak a dolgok, már tizenkettő kilométer után saját magamra voltam utalva. Ennek ellenére harmincötig sikerült egyenletes tempóban haladni, de az utolsó két kilométerre nagyon elfogyott az energiám. A végén egy percet buktam, de nagyon örülök neki, hogy megnyertem a versenyt a magyarok között.

– Való igaz, az országos bajnokságot immár harmadik éve a bécsi maratoni keretein belül rendezik. Mennyire segítette ez a helyzet az ön dolgát?
– Mindig volt előttem valaki száz méteren belül, akik közül több embert is utolértem és lehagytam. Nagyjából a harmincötödik helyről sikerült feljönni a tizennegyedikre. Ami még sokat segített, az a szurkolók által teremtett hangulat. Lenyűgöző volt, hogy még ott is álltak az út mellett, ahol már azt hittem, hogy kifutottunk a városból. Viszont ami nem segített, az a hidegfront. Amikor szombaton megérkeztünk, még tizenkilenc fok volt, majd vasárnap reggel már mínusz egy, ami a süvítő szél miatt mínusz hatos hőérzetbe csapott át.

– Az utcai futás mellett hegyi futásban is szép eredményekkel büszkélkedhet, többek között négy évvel ezelőtt ifjúsági világbajnoki hatodik lett. Milyen különbségek vannak az aszfalt és a terep között az egyértelmű differenciákon túl?
– Erre nehéz lenne válaszolni, viszont az biztos, hogy tereptől függetlenül nagyon szeretek futni, egy évben több mint negyvenszer indulok versenyen. A hegyi futás segítségével eddig könnyebb volt utazni és eljutni erre-arra, ráadásul a természet is nagyon szép és sokféle tud lenni. Viszont a pályán és az utcán a saját tempónkat és egyéni csúcsainkat lehet kergetni, annak pedig ez a szépsége.

– Melyik a kedvenc terepe, ahol korábban futott?
– A tavalyi hegyi futó Európa-bajnokság helyszíne, Annecy nagyon tetszett, a pálya is szép volt annak ellenére is, hogy nagyon felázott és saras volt, de az eső nem szokott zavarni futás közben. A Muzsla Trailen sokáig én tartottam a pályacsúcsot, a Mátrában is élvezetes a versenyzés. Tavalyelőtt az innsbrucki világbajnokságon negyven kilométeren indultam, ami azért volt különleges, mert megmutattuk, hogy a magyarok mégsem annyira rosszak. Amikor a legnagyobb európai nemzetek, mint az olaszok és a franciák vannak többségben a mezőnyben, teljesen más képet festenek rólunk is, mint amikor Dél-Amerikából és Ázsiából érkező futók ellen is mehetünk.

– Az idei versenyprogramjában is megmarad ez a fajta sokszínűség?
– Igen, már most hétvégén, a Telekom Vivicittán szeretnék címvédőként jól teljesíteni. Lehet, hogy fáradt leszek a maratoni miatt, de a tervek szerint ott leszek a rajtban. A skyrunning vb-re már kijutottam, a nyár közepén az ottani minél sikeresebb szereplés is célom. Ahogyan az is, hogy a maratoni távon tovább gyorsuljak, de a következő maratonim csak az ősszel lesz.

– Nehéz helytállni a futás mellett az egyetemen is?
– Ebben az évben már nehéz volt. Földrajz-testnevelő tanári szakra járok és harmadévesként már sok a gyakorlati tárgyam. Emellett az egyesületemben triatlonosoknak és öttusázóknak tartok edzéseket, szóval be van osztva a napom szinte minden perce.