Mégsem örök életűek a ’80-as évek űrrekordjai?

Az atlétika a 2020-as évekre jutott el oda, hogy már az 1980-as évek „szakállas” világrekordjai sincsenek biztonságban. A különböző edzésmódszerek fejlődése, a tudatosság megjelenése olyan, sokáig figyelmen kívül hagyott területeken, mint a táplálkozás, a sportpszichológia és a regeneráció – benne akár az alvással és a sportmasszázzsal –, valamint a technikai előrehaladás (pályaborítás minősége, cipők, dobókörök, a futó egyenletes mozgását segítő Wavelight-technológia, az atléta mellett haladó színes fénycsík) mind-mind a csúcsok minél előbbi átírását segítik.

Az atlétikai világbajnokság programját jelenleg 49 versenyszám alkotja, ebből a 2020-as években 21-ben dőlt meg a világcsúcs. Az 1980-as évek legnagyobb teljesítményei közül az elmúlt időszakban adták át a múltnak a bolgár Sztefka Kosztadinova 1987-es magasugrórekordját – az ukrán Jaroszlava Mahucsih volt az „elkövető”. Szemben a litván Mykolas Alekna diszkoszvető-világrekordjaival, nála a tehetség többet számított, mint a kedvező körülmények. Az utóbbinak sem lehet elvitatni a beletett munkáját, viszont az oklahomai Ramonában az idén és tavaly is orkánerejű szél segítette őt, hogy megdöntse a keletnémet Jürgen Schult 1986 óta fennálló eredményét.

Már csak tíz olyan világcsúcs van, amelyik tartja magát ebből az időszakból, de elnézve a trendeket, 2030 körül ezek közül már csak három-négy fog élni.

A hidegháború kétpólusú világrendjében a két fél a sportpályákon is óriási csatát vívott egymással. Egy-egy győzelmet a saját ideológiájának igazolására használta fel, természetesen mindkét oldal, az Amerikai Egyesült Államok által vezetett nyugati, kapitalista világ és a Szovjetunió által irányított keleti, szocialista tömb is nagy energiákat, forrásokat és – maradjunk annyiban – tudományos eszközöket bevetett, hogy dicsőséget szerezzen.

Atlétikában az 1980-as években sokáig a keleti blokk állt nyerésre, ezt a napjainkban is fennálló világrekordok „származása” is tökéletesen megmutatja. Ám ahogyan a hidegháború egészében, úgy az évtized második felében itt is bekövetkezett némi fordulat. Egyes források és korabeli leírások alapján a felek a tiltott szerek bevetésétől sem riadtak vissza, viszont mivel ezek az „űreredmények” a nemzetközi szövetség által is hitelesítve lettek, ezért a gyanús körülmények ellenére is mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Ez igaz a szovjet, keletnémet és csehszlovák sprinterekre is.

A keletnémet Marita Koch 1978-ban vette át a 400 méter világrekordját a lengyel Irena Szewinskától. Azzal a 49.19 másodperces lipcsei futásával a dobogó közelébe se került volna a legutóbbi világbajnokságon. 1982-ig folyamatosan faragta le a tizedeket, Athénban – már olimpiai bajnokként – 48.16-ot futott. Az első nő, aki áttörte a 48 másodperces határt, mégsem ő, hanem nagy riválisa, a csehszlovák Jarmila Kratochvílová lett, egy évvel később Helsinkiben 47.99 alatt ért körbe.

1985. október 6-án Canberrában a napjainkban már nem létező világkupán olyan futamot láttunk, amit azóta maximum egyszer, néhány hete Tokióban…

„Minden jó, ha a vége jó – írta a Népsport aznapi tudósításában. – A canberrai világkupa záró napján két számban is világrekord született. Ritka esemény az ilyesmi a szezon végén, de tekintve, hogy mindkettő az NDK atlétanőinek érdeme, azért általánosítani, a verseny színvonaláról ódákat írni túlzás lenne. Az viszont leszögezhető (nemcsak a két világrekord kapcsán), hogy az NDK atlétái nagy gonddal készültek erre a versenyre, s nagyon jó formát mutattak az ausztrál városban.”

Az akkori esélylatolgatások szerint mindenki háromesélyes csatára készült – nem lett igazuk. „Női 400 méteren a három nagy esélyes közül az idei rangelső Vlagyikina (kétszer futott már szovjet rekordot az idén) az 1-es pályát, az NDK-beli olimpiai és világbajnok Koch a 2-est, míg a táv búcsúra készülő világcsúcstartója, a csehszlovák Kratoch­vílová a kissé előnytelen 7-es pályát kapta. Koch rajtolt a legjobban, fél távnál már minden pályaelőnyt behozott, s a mintegy 25 ezres nézősereg üdvrivalgása közben nagy fölénnyel, alaposan megjavítva Kratochvílová rekordját, elsőként ért célba idei második 400-as versenyén. Mögötte Vlagyikina újabb szovjet rekordot könyvelhetett el, míg az »öreg hölgy«, Kratochvílová csupán ötödik lett…”

Koch 47.60-ra javította a világcsúcsot, 39 századmásodpercet faragott Kratochvílová eredményéből. Míg a csehszlovák csak két évig és egy hónapig volt az örökranglista élén, addig Koch neve már 40 éve az első helyen szerepel.

Az idén szeptember 18-án, Tokióban minden idők legszínvonalasabb 400 méteres fináléját láthattuk, mindenki, még a nyolcadikként záró jamaicai Nickisha Pryce is 50 másodpercen belül futott (49.97). Az érmesek még káprázatosabban teljesítettek. Napjaink állócsillaga, az amerikai Sydney McLaughlin-Levrone 47.78-cal győzött – alig 18 századdal maradt el Koch rekordjától, nem véletlenül nyilatkozott nagyon csalódottan a célba érkezést követően. Egyértelmű volt, hogy világcsúcsot akart futni. Az ötkarikás címvédő dominikai Marileidy Paulino 47.98-as teljesítményével szintén Kratochvílová elé ugrott a ranglistán, a bronzérmes bahreini Szalva Eid Naszer 48.14-es ideje is minden idők ötödik legjobb teljesítménye volt.

Visszatérve a 40 évvel ezelőtti eseményekre, női 4x100-on szintén az NDK-s sprinterek írták be magukat a sportalmanachokba Canberrában: „A másik világrekordban Gladisch, Rieger, Auerswald és Göhr játszotta a szerepeket. A recept: jó futás, jó váltás. Ennyi. Megjegyzendő, hogy a világkupák történetében ez idáig csupán egy világrekord született, mégpedig rögtön az első viadalon, 1977-ben.”

Ez a 41.37-es világcsúcs is 27 éven át megdönthetetlen volt, aztán az Egyesült Államok négyese, Tianna Madison, Allyson Felix, Bianca Knight és Carmelita Jeter a londoni olimpián fölényesen túlszárnyalta, 40.82 alatt vitték körbe a botot.

A legrégebbi élő világcsúcs Kratoch­vílová 1:53.28-as 800 métere, még 1983-ból. Az elmúlt két évben szárnyaló brit Keely Hodgkinson tavaly 1:54.61-et, az idén 1:54.74-et tudott, és mivel még csak 23 éves, bőven benne van a másfél másodperces javulás a későbbiekben.

Amit jelenleg nem látunk, hogyan dőlhetne meg, a női súlylökés (Natalja Liszovszkaja, szovjet, 22.63 m, 1987), távolugrás (Galina Csisztjakova, szovjet, 752 cm, 1988) és diszkoszvetés (Gabriele Reinsch, keletnémet, 76.80 m, 1988) rekordja, ahogyan a kanadai „őstehetség” Ethan Katzbergtől vagy Halász Bencétől is földöntúli bravúr lenne a szovjet Jurij Szedih 86.74 méteres kalapácsvetőcsúcsa. A nyár elején az amerikai Ja­ckie Joyner-Kersee szöuli 7291 pontos hétpróbájától 259 pontra volt az azóta világbajnokká váló Anna Hall. Figyelemre méltó eredmény 7000 pont fölé jutni, de legendás elődjétől azért még messze volt Götzisben.

Ugyanakkor veszélyben foroghat Florence Griffith Joyner 100-as és 200-as csúcsa is, minden idők leggyorsabb hölgye 1988 óta utolérhetetlen, de mind a 10.49-hez, mind a 21.34-hez egyre közelebb vannak napjaink sprinterei. A 2025-ös szabadtéri szezon hőse Melissa Jefferson-Wooden, a floridai csapatban, amelyben napról napra készül, ott van Sha’Carri Richardson is. Ha magára talál, kettejük rivalizálásából kijöhet egy-két óriási futás. A párizsi olimpián az amerikai női 4x400-as váltó csupán egyetlen tizedre volt a Szovjetunió szintén Szöul óta fennálló 3:15.17-es világcsúcsától. Ideális körülmények – és egy erős rivális – esetén ez a hátrány is ledolgozhatónak tűnik.