A szép mesék is véget érnek

A rendkívül egyszerű szárd családból származó Gianfranco szülőföldjén, Szardínián lett profi futballista, de sokáig úgy nézett ki, hogy nem tud kikecmeregni a harmad- és negyedosztályból. Aztán 1989 tavaszán, amikor már 23 éves volt, felfigyelt rá Luciano Moggi, a Napoli akkori menedzsere, aki Diego Maradona mögé keresett a kispadra egy megfelelő helyettest.

Amikor Zola Nápolyba költözött, gyakorlatilag meg sem tudott szólalni, e sorok írója még emlékszik a RAI televíziónak adott első interjújára, amely során a tőmondatnál is egyszerűbb nyelvi eszközökkel próbált kommunikálni. A Vezúv tövében azonban elkezdett tanulni, és nem csupán azt, miként adjon tökéletes interjút (utóbb már több nyelven is), hanem azt is magába szívta, amit Maradonától el lehetett lesni.

A "kékeknél" elkapta még a sikerszéria végét (a második bajnoki címet és a Juve ellen 5-1-re megnyert Olasz Szuperkupát, amelynek elhódításában azonban nem vett részt), majd Diego kokainügye és távozása után ő lett a csapat 10-ese.

1993-ban áttette székhelyét Parmába, ahol újabb diadalok vártak rá. Talán örökre a sárga-kékeknél maradt volna (remekül kijött csatártársaival, elsősorban Tino Asprillával), ha a klub 1996 nyarán nem igazolta volna a kispadra Carlo Ancelottit. A fiatal tréner akkoriban meglehetősen "10-es-ellenes" volt (visszautasította többek között Roby Baggio szerződtetését is), így Zola 1996 novemberében kapva kapott a Chelsea ajánlatán, és sokak elképedésére Londonba tette át székhelyét.

Az angolok pillanatok alatt beleszerettek, hiszen a pályán zseniális megmozdulásokkal, a pályán kívül pedig úriemberi viselkedésével vétette észre magát. Az első (csonka) idénye végén már megválasztották a Premiership legjobb játékosának, és a Chelsea-vel hét idény alatt megnyert trófeái mellé begyűjtött még két roppant értékes egyéni elismerést is: II. Erzsébet angol királynő a Brit Birodalom tagjává emelte (MBE), csapata szurkolói pedig megválasztották az évszázad Chelsea-játékosának.

A londoni klubbal számos diadalt aratott, ám éppen akkor távozott onnan, amikor Roman Abramovics olajdollárjainak hála beköszöntött a klubra a jóság-bőség korszaka. Harminchét évesen azonban Zola úgy érezte, ideje hazatérni, és bár több klubnál is szívesen látták volna, számára nem volt kérdéses, hogy szülőföldje csapatát, a Cagliarit választja. A piros-kékek 2003-ban a B-ligában szerepeltek, de Gianfranco áldásos ténykedésének (43 mecscsen szerzett 13 góljának, valamint számtalan gólpasszának) köszönhetően 2004-ben már a legjobbak között találták magukat.

Zola a nemrégiben véget ért 2004-2005-ös idényben is fantasztikusat produkált a Cagliari mezében, kilenc gólt szerzett, köztük néhány igen emlékezeteset, ám hiába ajánlották fel neki a szerződéshosszabbítást a következő évadra, nemet mondott, és így indokolt: "A napokban a fogorvosnál ültem, és azon gondolkoztam, mennyi mindenre nem jutott még időm az életben. Van három csodálatos gyerekem, a legkisebb csak kétéves, nekik szükségük van rám, ezért úgy érzem, eljött a búcsú pillanata. Teljesítettem a küldetésemet, feljuttattam a Cagliarit a legjobbak közé, majd bent is tartottam, itt az ideje elköszönni. Egyszer a szép mesék is véget érnek…"