Határtalanul – Moncz Attila publicisztikája

NEM TUDOM MEGMONDANI, hogy önnön lustaságomból vagy másból fakadóan, de mindig tisztelettel és elismeréssel adóztam csodabogarak mozgással, netán sporttal kapcsolatos teljesítményének. Az első ilyen a távolugróból idővel hazánk egyik legjobb veterán ironmanjévé avanzsáló Balázs volt, aki az ezredforduló környékén a szerkesztőségben is működtetett boszorkánykonyhája segítségével elképesztő életmódváltáson esett át, csúnya kerékpárbaleset sem szegte kedvét, és még manapság is képes szinte bármilyen körülmények között Bruckner Szigfridként teljesíteni a Balatonban vagy akörül. De egy ideig Áront sem igazán értettem, akit az elmúlt években többször is láttam a Balaton-felvidéken az én koordináta-rendszeremben sohasem látott sebességgel résztávokat futni, aztán kerékpározni, de mint később kiderült, csak egy újabb – egykori élvonalbeli kézilabdázóból „átvedlő” – vasembert sodort az utamba az élet. Ugyanígy csodálattal követtem végig egy lovászlány, Bettina, valamint törpeszamara, Foki produkcióját, ők ketten a felelős állattartásra való figyelemfelhívás jegyében az elmúlt hetekben körbesétálták hazánk legnagyobb tavát.

Ők (is) az én hétköznapi hőseim, akik mozgásban számomra okvetlenül példát mutatnak a határok feszegetéséből, néha azok átugrásából. És akkor egyszer csak felbukkannak a szuperhősök. Már a köztünk járók legnagyobb tetteit sem tudom mindig ép ésszel felfogni, de akkor mit mondhattam volna, ha például csütörtökön a One Veszprém nem csupán agyonveri (42–33) a kézilabda-klubvilágbajnokság döntőjében a Barcelonát, de annak 84 éves története legnagyobb nemzetközi csapását is ráméri?! A rekordbeállítás egy, az új csúcs két gólon múlt. Nem valami futottak még együttes ellen, hanem a világ legeredményesebb férfi klubcsapata, a Bajnokok Ligája címvédője ellen. Persze, tudom, kézilabdában hajlamosak vagyunk mindent a BL-hez, a BL-győzelmek számában mérni, és abban a Bakonyban akad némi hiátus, amit arctalanul páran már fel is róttak a diadal pillanataiban, de október elsején kizárólag a klubvilágbajnokságot lehetett megnyerni. A Bajnokok Ligájára 2027 júniusáig várni kell, de nekem nagyon biztatónak tűnik például a gratulációmra válaszul küldött sms: „Dolgozunk tovább!”. Hiába, még ha földrajzilag elképesztő ökörség is, az egyiptomi adminisztratív fővároson keresztül vezet az út Kölnbe.

Bevallom, a Veszprém-bekezdést nem terveztem előre az anyagba, de amolyan „átmenetként” remekül beleillett a hétköznapi hősök és a határok szétbombázását mesteri szintre emelő Jakob Ingebrigtsen közé. Az Építőknek és a norvég futózseninek ugyanaz a mozgatórugója, amit utóbbi így fogalmazott meg: „Minden, amit csinálok, és amit amióta csak emlékszem, mindig is csináltam, a teljesítmény köré épült. Hogy a győzelem mániává, megszállottsággá vált volna? Igen, határozottan. Megszállottság. De egész életemben képes voltam táplálni ezt a megszállottságot.”

Vélhetően ezért (is) lett ő az, aki, én meg azért nem lettem senki labdarúgásban vagy teniszben, mert a tehetségen túl (vagy mellett) ez is hiányzott belőlem. Más területen megvolt és meg is van („Írni jó!”), de ennek meg lehet, az olvasók nem örülnek annyira… Viszont Jakob teljesítményét a neki szurkolók magasztalják, akik pedig nem szeretik, remélem, eljutottak vagy egyszer eljutnak odáig, hogy megtanulják elismerni, ahogyan ezen sorok Roger Federer-rajongó szerzője is tette Rafa Nadallal és Novak Djokoviccsal kapcsolatban. Azért mindenképpen kalapemelés jár, amiképpen ő az Achilles-ín-műtéte, illetve a tavaszi betegsége után Európa-bajnoki és világdöntős arany­éremmel visszajelentkezett az 5000 méteres síkfutás elitjébe. 

Ahogyan pedig 26 évesen, kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnokként erre egy életművet felhúzott, irigylésre méltó. A végét pedig lehetetlen megmondani, és nem csupán a titulusok, de az egyéb célok miatt is. Ha 1500 métertől a maratoniig a távok többségén világcsúcsot fut, ahogyan annak a lehetőségét felvetette, az talán túltesz az aranyakon is. Olyan nem volt – és szerintem nem is lesz, ettől még lehetetlen nem foglalkozni vele. Ha sikerül neki, biztosan minden idők legnagyobb közép- és hosszútávfutójaként vonulhat vissza. Ha nem? Idővel kiderül, de lehet, akkor is.

Ráadásul ő azon ritka kivételek egyike, akit nem a zsenialitása emel a többiek fölé. Megkérdezték tőle, mi az, amiben a leginkább a mezőny előtt jár. Szerinte abban, hogy nem köt kompromisszumot. Akkor is lefutja a heti 175–180 km-es adagját, ha esik, ha fúj, akkor is elindult a versenyeken (például a tokiói világbajnokságon), ha épphogy felépült a sérüléséből és esélye sem volt nyerni („Analitikus és realista vagyok. Mindig van esély arra, hogy bármi megtörténjen. És ezt az esélyt elveszíted, ha el sem indulsz” – hangzott az indoklás), és ha kell, az édesapjával is szakít, ha az ő tettei nem egyeztethetőek össze az általa képviselt normákkal. 

„Sokan sohasem tudnának az én helyemben lenni, az én felelősségemmel. Egyszerűen nem bírnák. De én így akarok élni. Ha van bármi, amit nem irányítok, akkor nem végeztem megfelelően a munkámat. Az abszolút nélkülözhetetlen dolgokat helyezem előtérbe. Felkelek, eszem és edzek” – mutatott rá az olykor az aszkézis határát súroló életmódjára Ingebrigtsen. Ebben még karácsonykor sem ismer sok kegyelmet, egyrészt az ünnepi időszakban is kétszer fut, másrészt még akkor is alaposan megválogatja az ételeket.

Ami pedig igazán meglepett vele kapcsolatban, miképp próbálja a javára fordítani a futócipők evolúcióját. A párnázásnak köszönhetően a terhelés és az ütődés is csökkenthető, amit Jakob a munka minőségénél próbál kihasználni: „Ha úgy tudom végigcsinálni a hétfőtől vasárnapig tartó edzésprogramomat, hogy 95 százalékos fáradtsággal fejezem be, akkor ez lehetővé teszi, hogy a következő héten is ugyanilyen szinten, ugyanannyi minőségi munkával eddzek… Csak öt százalékkal nagyobb intenzitással.”

Minden tettéért maximálisan vállalja a felelősséget, nem hárít, ettől még teljesen „fordítva van bekötve”, mint az emberek döntő többsége. Nem csupán az előbb tárgyaltak miatt, hanem azért is, mert például azt mondja, az apaság egyelőre nem változtatta meg, hiszen aktív, profi sportolóként egyelőre nem engedheti meg magának, hogy a törődés érzése elhatalmasodjon benne. De az sem normális, hogy a győzelmek helyett a vereségek maradnak meg az agyában. „Szinte egyáltalán nem emlékszem a győzelmekre. A vereségekre annál inkább. Jelenleg úgy érzem, hogy a győzelmekhez képest kilencvenkilenc százalékban a vereségek maradnak meg bennem.” A leginkább a tokiói olimpián 1500 méteren elszenvedett kudarc. Öt éve 54 másodperc alatt sprintelte le az első teljes kört, de a végére annyira „meghalt”, hogy még a dobogóról is lemaradt. Utóbb hiába nyert ötezren, semmi sem tudta ellensúlyozni a fejre állását. Emiatt rengeteg kritikát is kapott, de nagyon nem érdekelték. Szerinte az emberek csak a felszínen látható tényezők alapján vonnak le következtetéseket, holott a sportban ugyanaz a helyzet, mint a való világban: a hó alatt ott van a fű is.

Csak egy dolog foglalkoztatja, az, hogy igaz legyen rá a zenei listája finisében lévő Black Sabbath-szám két sora. „Running as fast as they can, Iron Man lives again.” „Olyan gyorsan futnak, ahogyan csak tudnak, az Iron Man újra él”.