Bölöni László: A BEK-győzelem millióknak jelentett hatalmas boldogságot

– Korábbi nyilatkozataiból kiderül, nem nagy örömmel igazolt a marosvásárhelyi ASA-ból Bukarestbe...
– Igaz, mert abban az időben nagy volt bennem a bizonytalanság, az 1984-es Eb után még az is megfordult a fejemben, hogy befejezem a futballt – mondta lapunknak a 102-szeres román válogatottságig jutó erdélyi játékos- és edzőlegenda, Bölöni László. – Egyrészt mert az Európa -bajnokság után megműtöttek, másrészt fogorvosként már volt lakásom és munkahelyem, katonai egyenruhára meg rangra pedig nem vágytam. Ezer szállal kötődtem Vásárhelyhez, és eszem ágában sem volt Bukarestbe költözni. A tárgyalások során annyi mindent kértem, hogy azt hittem, visszautasítanak, aztán egyszer csak kaptam a hírt,  mindent feltételemet teljesíti a Steaua.

– Két évvel később pedig BEK-győztesként emelhette magasba a serleget. Hosszú, gyötrelmekkel teli út vezetett odáig – miként emlékszik vissza a sorozatra?
– Az első körben kiütött dán Vejle kivételével mindegyik ellenfél kellemetlennek bizonyult. A Honvéd azért, mert a kerete tele volt válogatott játékosokkal, s azért is, mert egy román és egy magyar katonacsapat csapott össze, a finn Kuusysi Lahti azért, mert odakint számunkra szokatlan időjárási körülmények között futballoztunk, ám a legkeményebb ellenfélnek az Anderlecht bizonyult, az első meccsen kikaptunk hazai pályán, viszont emlékezetes mérkőzésen, fantasztikus teljesítményt nyújtva három nullára nyertünk a visszavágón, azzal jutottunk a döntőbe.

– Gondolta volna, hogy Sevillában a Barcelona ellen a Steaua nyeri meg a BEK-et?
– Ilyesmire nem gondoltam. Felelőtlenség is lett volna olyat kijelenteni – akár csak gondolni is –, hogy ha törik, ha szakad, minket úgysem vernek meg. A futball olyan, hogy hiába játszik valaki jól, becsúszik egy hiba, vagy az ellenfélnek összejön egy zseniális megmozdulás, és megszerzi a győztes gólt. Volt viszont más gondolatom, amit jóval a döntő előtt megosztottam Jenei Imrével. Arra kértem a vezetőedzőnket, még véletlenül se mondjon vagy utaljon olyasmire, hogy a döntőbe jutással mi már elértük a célunkat. Mindent beleadva, hetvenezer néző előtt futballoztunk, s bár valóban zártan védekeztünk, egy percre sem mondtunk le a gólszerzés lehetőségéről, ezt bizonyítják  a kialakított helyzeteink. Gól azonban nem született sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban.

– Aztán következtek a tizenegyesek...
– Így van, s másodiknak engem jelölt Jenei Imre. Az járt a fejemben, csak nehogy mellé rúgjam a labdát. Hát kapura ment, ám Urruticoechea kivédte. Ünnepeltek a spanyolok, de nem számoltak azzal, hogy a kapunkban Helmut Duckadamnak Isten fogja a kezét, és négy tizenegyest hárít.

– A döntő után húszezer ember fogadta a csapatot a bukaresti repülőtéren...
– Valóban, sőt már egy nappal az érkezésünk előtt vártak bennünket a boldog emberek, nem tudva, hogy csak másnap érkezünk.

– Az önről készült Bölöni – Az erdélyi legenda című filmben korábbi játékostársai elmondták, a BEK-győzelem után az államfő, Nicolae Ceausescu is fogadta a csapatot.
– Így van, állami kitüntetést is kaptunk, s természetesen büszkék voltunk minderre, ám igazán az tett boldoggá bennünket, hogy sikerünkkel több millió embernek szereztünk örömöt.

Anton Weiszenbacher sváb–magyar játékosként ült a kispadon

Jenei Imrén és Bölöni Lászlón kívül még egy olyan részese volt a hatalmas BEK-sikernek, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul. A nagybányai sváb Anton Weiszenbacher (nevének magyaros, „sz”-es írásmódjához mindig is ragaszkodott, a bukaresti stadion falán is így tüntették fel) azonban csak a kispadról figyelhette társai küzdelmét. A korábbi kiváló védő így emlékezett a nagy meccs­re: „Noha nem játszottam a döntőben, akkoriban csak két játékos léphetett csereként pályára, így is hatalmas élményt jelent a győzelem. Természetesen ma is őrzöm a medáliát és a kis BEK-serleget, amelyet a keret valamennyi labdarúgója megkapott.”