Népsport: Puskásnak még egy BEK-et nyert a Real

Ha nincs 1956, lehet, hogy Puskás Ferencnek a Honvéddal is sikerült volna felülnie Európa trónjára – igaz, ha nem 1955-ben rajtol a Bajnokcsapatok Európa-kupája, a kispestieket (vagy a sok nevű MTK-t) néhányszor már korábban megkoronázhatták volna.

Így viszont a történelem viharában a Real első öt BEK-győzelméből (1956–1960) először eleve csak az 1959-esben játszhatott szerepet, de Luis Carniglia edző olyannyira nem szívlelte, hogy a döntőben nem játszatta. (Cserében az állítólag sérült Puskás Santiago Bernabéu elnök ezt firtató kérdésére megerősítette, hogy kutya baja, és a megnyert BEK-finálé után az edző, Carniglia repült…) Busásan megjutalmazta viszont az élet a magyar 10-est az 1959–1960-as kiírásban, amikor a futballtörténelem egyetlen BEK-döntős mesternégyesét helyezte el az Eintracht hálójában a glasgow-i Hampden Parkban.

Utána viszont, amikor a Panchóvá lett Öcsi még második aranykorát élte, a madridiak egy polccal lejjebb kerültek a kontinensen. Hiába vágott Puskás ezúttal hármat Guttmann Béla Benficájának az 1962-es döntőben, 3:5 lett a vége, és hiába játszott 1964-ben is a kupáért Helenio Herrera Grande Interje ellen, ha nem volt kulcsa a catenaccióhoz. És a Real 1966-ig vissza sem ült az európai trónra.

De Puskás akkor már 39 éves volt, ami ma is megsüvegelendő kor, hatvan évvel ezelőtt végképp az volt, amikor harminc felett a többség már visszavonult. Így aztán abból a kiírásból csupán a Feyenoord elleni párharc jutott neki még 1965 szeptemberében, más kérdés, hogy Rotterdamban ő szépített (1:2), a visszavágón (5:0) pedig nemes egyszerűséggel négyet rúgott a hollandoknak, ha úgy tetszik, ez volt a magyar zseni utolsó nagy durrantása a világfutballban.

Az egykori játékostárs, Miguel Munoz volt ekkor a Real vezetőedzője (négy évvel idősebb Puskásnál), aki már akkor abbahagyta háromszoros BEK-győztesként az aktív játékot, amikor a mi Öcsink még a kommunisták által kierőszakolt FIFA-eltiltását töltötte. A Real magyar balösszekötője 1965 őszén még három bajnokit játszott, ám a BEK-sorozatban többé nem lépett pályára.

A csapat viszont (soraiban a régiek közül Pachínnal és mindenekelőtt a labdarúgás első hatszoros BEK-győztesével, Francisco Gentóval) megint elverekedte magát a döntőig, és feltett szándéka volt, hogy újra nyerni fog, főleg mert a hatvanas évek első fele már a Benficától és az olaszoktól volt hangos.

A mindössze két meccsen pályára lépő Puskás Ferenc ezzel az öt góllal holtversenyben így is a Real házi gólkirálya lett – két találattal a sorozat legeredményesebbje, a negyeddöntőben az Inter ellen elvérző FTC centere, a hétgólos Albert Flórián mögött…

De az 1965–1966-os BEK amúgy is hemzsegett a magyar vonatkozásoktól, hiszen négy játékvezetőnk is fújt, Gere Jenő, Gere Gyula, Emsberger Gyula és Vadas György, mi több, a romániai Tóth Sándor (Alexandru Toth…) is.

A Real a Feyenoord után már Puskás nélkül búcsúztatta el a skót Kilmarnockot, a belga Anderlechtet és a címvédő olasz Internazionalét (kőkemény sorsolása volt!), míg az első kelet-európaiként ilyen messzire jutó Partizan a francia (Nantes), a nyugatnémet (Werder Bremen), a csehszlovák (Sparta Praha) és az angol (Manchester United) bajnok testén keresztül jutott el a brüsszeli Heyselbe.

És a döntő?

A később az Ajaxszal BEK-győzelemig jutó Velibor Vaszovics góljával a belgrádiak szereztek vezetést, de a hajrában Amancio és Fernando Serena gyorsan demoralizálta a jugoszlávokat, és hatodszor is a Realé lett a BEK-serleg. Nem mellesleg hatodszor az ezzel ma is rekorder Francisco Gentóé.

A madridi szurkolók az egyenlítés, majd a vezetés megszerzése után is berohantak a pályára, tumultuózus jelenetek játszódtak le, mind a kétszer csak nagy nehezen sikerült folytatni a mérkőzést. Aztán…

„A 87. percben párját ritkító esemény tanúi lehettek a nézők. Amancio lesállása miatt a bíró sípolt. A közönség egy része azt hitte, hogy a játékvezető lefújta a mérkőzést. Berohantak a pályára. Sportszerűtlen jelenetek követték egymást, egyre többen lepték el a pályát. A rosszul felkészült rendezőség sokáig szinte tehetetlen volt, s csak hosszú percek után lehetett a pályáról eltávolítani a nézőket. Amikor folytatódott a mérkőzés, egyre idegesebbé vált a hangulat, de már nem tudott kialakulni folyamatos játék” – írta a Népsport, nem sejtve, hogy 19 évvel később majd ugyanitt, a Heyselben következik be a futballtörténelem legemlékezetesebb stadionkatasztrófája, az ismét impotens belga rendőrség mellékszereplésével.

Azt pedig ki gondolta volna Madridban, hogy a Bajnokcsapatok Európa-kupája első évtizedének egyeduralkodója legközelebb csak 32 év múlva, 1998-ban emelheti magasba a díszes trófeát? Ráadásul egy volt Partizan-játékos, Predrag Mijatovics góljával.

Nyilván senki.