Birkózás: Majoros István életét 90 százalékban megváltoztatta az athéni aranyérem

A kezdetekről:

„1984 szeptemberében kezdődött a 2-es számú pomázi általános iskolában (...). Bejött a nevelőedzőm, Tasnádi Henrik és megkérdezte, hogy ki szeretne birkózni. Nem tudtam semmit a birkózásról, tízéves gyerek voltam; azt gondoltam, hogy a birkózás az a szumó, ahol nagy emberek lökdösik egymást, úgyhogy nem is jelentkeztem. Odajött hozzám, megsimogatta a fejem, és megkérdezte, hogy miért nem akarok birkózni? (...) Mondom, mert nagy emberek birkóznak, erre ő mondja, hogy nem, itt súlycsoportok vannak. (...) A legelső emlékem, hogy kinyitottam a tornaterem ajtaját és a Cifferszky üdvözölt úgy, hogy még sosem láttuk egymást, mégis azóta országos cimborák vagyunk. (...) Az elején nem nagyon ment a birkózás, mivel elég bonyolult sport, de amikor egy-két évet birkóztam, már valamit konyítottam hozzá. Nem volt olyan nagyon erős mezőny, a serdülő birkózás még nem olyan, mint a felnőtt, jóval könnyebb.”

A 2000-es moszkvai felnőtt Európa-bajnoki-címről:

„Sokat edzettem már odáig is, de néha nem jött ki a lépés. Úgy is voltam vele, hogy abbahagyom a birkózást, minek koptassam a szőnyeget, ha nem tudok világversenyt nyerni. Aztán kétezerben sikerült, de hozzá kell tenni, hogy amikor döntős lettem, már tudtam, hogy Nazarian előtte három hétig beteg volt. Amúgy nem nagyon tudták megverni előtte, utána sem, mert tényleg egy fenomén volt.”

A 2000-es sydney-i olimpiáról:

„Annyira nem érdekelt, hogy ki mit várt, én mindenképpen érmes szerettem volna lenni. De olyan rossz formában még életemben nem voltam. Eszméletlenül fásultan birkóztam, elment a kedvem úgy a birkózástól, hogy akkor tényleg abba akartam hagyni. Utána ki is mentem Franciaországba, ez volt 2002-ben. De beteg lett édesanyám, haza kellett jönni ápolni, és akkor Hegedüs Csaba mondta, hogy mi lenne, ha lefogynék ötvenöt kilóra. Egy kicsit soknak tűnt, nem nagyon volt hozzá kedvem, mert már nem akartam birkózni, csak kimenni a Bundesligába pénzt keresni. Aztán Csaba bá' rábeszélt, és így kimentem az olimpiára.”

A 2004-es athéni olimpiáról:

„Az olimpia előtt mértem 69-70-et, onnan mentem le 55-re, úgyhogy nem esett jól... Annyira kiment belőlem a folyadék, hogy meg is ijedtem az olimpián. Soha nem ájultam el fogyás miatt, de ott elájultam a liftben. Azt hittem, meg fogok halni, leáll a szervezetem, mert nincs benne folyadék, de hála Istennek, nem állt le. Az első meccsemen nagyon rossz formában voltam a japán ellen, aztán jött egy dominikai, és akkor már kezdtem érezni, hogy nem lépkedek össze-vissza, majd utána egész jól belejöttem. A kubai elég sok embert »megevett«, de engem nem tudott. Az ukrán lentről nem volt olyan jó, állásból viszont jobb volt a kubainál. Mind a kettő jó birkózó volt, de hála égnek, el tudtam őket verni.”

Élet az olimpiai aranyérem után:

„Nekem változtatta meg a legjobban az életemet. Nem volt egy fillérem sem, aztán gazdag ember lettem. Hogyne változtatta volna meg, csak ezt csomóan nem vallják be. Nekem kilencven százalékot változtatott az életemen.”

Maratoni mennyiségű birkózás:

„Volt, hogy a Simitával délelőtt birkóztunk egy óra húsz percet, délután meg egy óra harmincat, és ezt mind vele. Megfogadtam az öreg Kissnek, hogy így kell, és ez így is maradt. Nekem bevált, de valakinek nem, mert egyébként nagyon sérülésveszélyes. Aki nem jól regenerálódik, az megsérülhet, de én jól regenerálódtam. (...) Ha azt várod el a tanítványodtól, amit te csináltál, akkor egy kicsit keserédes az egész.”

Az interjúban Majoros kötetlenebb jellegű kérdésekre is válaszolt, a beszélgetést teljes egészében itt tekintheti meg: