Lubics Szilvia kért egy pofont

Lubics Szilvi oldala – a magyar ultrafutás legendás alakjának webnaplója viseli ezt a címet, s mondani sem kell, hogy gyakran olvasható itt érdekes hír az Ultrabalaton- és Spartathlon-győztes, Badwater-teljesítő sportoló mindennapjairól.

A tavaly nyári nagy teljesítések, az amerikai Halál-völgyi futás (217 kilométer pokoli hőségben az Egyesült Államok egyik legforróbb terepén), majd a görögországi, legendás Athén–Spárta ultratáv után (246 kilométer) a nagykanizsai fogorvos kicsit visszavett a versenytempóból – mígnem a közelmúltban megérkezett az első idei nagy futásáról szóló híradás a honlapján és a közösségi oldalán.

A Corfu Mountain Trailt április végén rendezték meg, Lubics Szilvia a 104 kilométeres távon indult (érdekesség, hogy a mezőnyben a többi magyar versenyző között ott volt a legendás futónő férje, Lubics György, aki szintén többszörös Ultrabalaton-teljesítő, s a rövidebb távot futotta), s mint a verseny előtt a közösségi oldalán is írta: eddig mindegyik, jelentősebb szintemelkedéssel bíró terepversenyen alaposan megszenvedett, úgyhogy a korfui indulását leginkább úgy tudná jellemezni: önmaga kért magának egy pofont.

A száznégy kilométer hosszú, 4200 méteres összesített szintemelkedéssel nehezített korfui versenyen végül a fájdalom helyett az öröm volt a jellemzőbb: Lubics Szilvia harmadik lett a nők mezőnyében.

No de nézzük, miként látta ezt a terepversenyt belülről a kiváló hosszútávfutó, aki az élményeiről a MOL-csapat oldalán is beszámolt már.

„Sokszor futottunk kis falvakban, ami teljesen olyan volt, mintha a Spartathlonon lennénk, csak a kóbor kutyák helyett többnyire macskák voltak az utcán. Párszor lefutottunk egészen a tengerig, amelyet szinte nem is lehetett látni, csak a hangját hallottuk. Egyszer viszont egész közel kerültünk hozzá: pár kilométert homokban kellett futni, tele is ment vele rendesen a cipőnk, utána pedig egy olyan szakasz jött, ahol szikláról sziklára kapaszkodva kellett átmásznunk (...) Volt még egy érdekesség a pályán: az olajfaligetekben azok a földön szétterített hálók, amelyekre az olajbogyók potyogtak. Sokszor ezeken a hálókon kellett futni – mindig attól féltem, hogy belegabalyodok és elesek. A fő célom a versenyen az volt, hogy ahol a terep engedi, végig tudjak futni. Ez szerencsére sikerült is, de a végén már nagyon vártam, hogy beérjünk a városba, ahol a cél és a szállodánk volt – megváltás volt a sziklák után egy bő kilométert aszfalton futni (...) Mint kiderült, harmadik helyen értem célba, 17 óra 14 perces idővel, bár semmiféle ilyen tervem nem volt, azért örültem neki.”

A versenyről szóló részletes beszámoló a lubicsszilvi.webnode.hu oldalon olvasható.