A lejtőfutás finomságai

Izomsérülések, ízületekre nehezedő terhelés, húzódások, ficamok, gyulladás – mind-mind következményei lehetnek a rosszul végzett lejtőfutásnak, akár terepen, akár betonon rugaszkodunk neki. Terepen a környezeti körülmények, országúton a rosszul megválasztott sebesség is okozhat sérüléseket, baleseteket, így mindenképpen fontos figyelmet fordítani a helyes technika elsajátítására.

A lejtőfutás finomságairól a hazai futóélet egyik legtapasztaltabb edzőjét, Kárai Kázmért kérdeztük, aki két sportágból, az atlétikából és a tájfutásból is hasznos tapasztalatokkal tud szolgálni – utóbbi sportágban ő volt az edzője a kétszeres világbajnok tájfutónak, Oláh Katalinnak.

„Fontos elkülöníteni a terepfutást és a betonon való futást, mert természetesen más kihívás elé állítja az embert a két terep – mondja Kárai Kázmér. – Előbbi esetében nem szabad kizárni a természeti körülményeket, a kiálló gyökereket, gödröket, fákat, köveket, sziklákat, a talaj minőségét, hiszen ha rosszul lépünk, könnyen aláfordulhat a bokánk. Betonon nem kell a lábra figyelni, csak a sebességre, mert ha túlságosan felgyorsulunk, nagyot eshetünk, ami szintén számos sérülés forrása.

Mindkét esetben fontos, hogy milyen a lejtő szöge, például a Mátraháza–Kékestető közötti szakaszon rendesen kell támasztani, visszafogni a lábakat, ami pluszterhelést jelent a combfeszítőnek.

Az emelkedőn futás a combhajlítót és a sípcsont melletti izmokat terheli meg, egy-egy hosszabb edzőtábor a hegyekben akár csonthártyagyulladást is tud okozni a sípcsont tájékán.”

Nincs világcsúcs, lejtős a pálya

Geoffrey Mutai (2:03:02) hiába döntötte meg 2011-ben 57 másodperccel az etióp Haile Gebrselassie világrekordját a Bostoni maratonin, a csúcsot végül nem hitelesítette az IAAF. A pálya ugyanis két kritériumnak sem felelt meg: túlzottan lejtős és hátszeles volt az útvonal. A világcsúcs hitelesítésének egyik feltétele, hogy a rajt és a cél közötti szintkülönbség nem lehet nagyobb, mint egy ezrelék, vagyis egy kilométerre vetítve maximum egy méter.