Biztosan sprintelni kell elsőre is?

Név: Lipiczky Ágnes

Kor: 42 év

Cél: Félmaratoni

Mottó: „Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy embernek”, avagy botladozásaim a kilométerek világában

Amilyen a kutya, olyan a gazdája – tartja a mondás, és ezt az állítást, bizony, tudományos kutatásokkal is alátámasztották már az etológusok. Az én jellemrajzomat (kutya híján) leginkább az első futólépéseim mutatják, de mint korábban is írtam, ebben a vállalkozásban minden tekintetben a „fejlődőképesség” a cél – fizikai és mentális megerősödés, élet közepi rendrakás, jellemformálás – lecsupaszítva: kézbe vettem kicsit azt az ostort, hogy csapkodjam vele a saját hátamat.

S ti „übercukik” (vagy netán szadisták?) vagytok, mert mint a visszajelzéseitekből kiderült: sokan, nagyon sokan támogattok ebben a vállalkozásban.

De kezdjük azokkal a bizonyos első futólépésekkel… Egy reggel hat órai nyargalászással a Bikás park rekortánján, ahol magamat is meglepve sikerült 6 percen belüli kilométerekkel előrukkolni 5 kilométeren. Csatakra izzadva, lógó nyelvvel, megmámorosodva kocogtam hazafelé még vagy két kilométert – már-már a Nike motivációs reklámfilmjében éreztem magam –, amikor egyik exem, egyben kedvenc „intrikusom” megcsörgetett: most láttalak a Tétényin, jó szarul néztél ki…

Itt van a kutya elásva! Két mentorom, Andris és Dóri is fejcsóválva magyarázták: nem az a cél, hogy már elsőre „odacsesszem magam”, hogy már az elején kicsavarjam magam, mint egy citromot, hanem tessék szépen felépíteni azt a 21 kilométert, hogy amikor elérkezik a nagy pillanat, megtervezetten, magabiztosan tudjam megtenni minden méterét.

A múlt hétvégi Panoráma kör teljesítése már a visszafogottság, de semmiképpen sem az alaposság és megtervezettség jegyében telt. Két cipőt vittem magammal, nyilván a fapados, rosszabbikat vettem fel (most mi van már, Király Gábor is szürke trenyában védett!), a vizem természetesen a kocsiban maradt, és a végén talpig extrába öltözött mentoraim szimplán kiröhögtek a titokzoknim láttán.

Az első másfél hét tehát „vidámszínpad” volt a javából, de a hülyeséget szerencsére megúsztam sérülés, horzsolás, dörzsölődés és vízhólyag nélkül.

Képzeletben tehát felraktam a T betűt (tanulófutó) a hátamra, s lelkesen nyomom a programom, ami talán most még kicsit egysíkú: jóleső, jó érzéseket adó 50 percek, 1 órák, amelyekben a gyorsaság egyelőre nem tényező (hiszen még nem is tudna az lenni...). Inkább afféle türelmes, szemlélődő, „ZENélmény”, azért rendesen megizzadva, de elégedetten, széles mosollyal.

Úton vagyok!