21/42 ROUTE: Szamócás napozó

Van az úgy, hogy az életünk éppen nem fenékig tejfel. Hiába is szeretnénk, nem duzzadunk az erőtől, veszítünk a lendületből, nem jellemzi csupa kedv, csupa báj és (bocs főnök!) csupa sport a mindennapjainkat.

Egyszerűen leülünk.

Lelkileg, mentálisan és fizikailag is. Hiába pittyeg a kedvenc pulzusmérő óránk, jelezvén, hogy „itt az idő mozdulni”, maximum annyira vagyunk képesek, hogy a szekrény alá berúgjuk a futócipőinket.

Struccpolitikát folytatunk. Nem a külvilággal, á dehogy, sokkal inkább magunkkal szemben!

Válogatott vízilabdakapusunk, Nagy Viktor elhíresült szavait idézgetve remek magyarázatokat gyártunk: „Ma nem…”

És ma sem.

Ma pedig?

Pláne nem!

Mert ott vannak a gyerekek, a sok munka, a kiújult a porckorongfájás, és a sor még folytatható lenne, ha struccpolitikánknak köszönhetően már nemcsak nyakig, hanem „egyenesen” derékig nem lennénk benne a homokban. Vagyis itt az idő, hogy homokkal a szánkban, egyenes derékkal be is valljuk magunknak: elfáradtunk az elmúlt hetek, lassan két hónap edzésmunkájában.

Ha profi lennék, edzéselméleti szakszavakkal azt mondanám, a „mezociklusom” végére értem. „Nonprofiként”, kedvenc rovatvezetőm kedvenc szavajárását előrántva pedig ezt: „Teli lett a szamócás napozóm.”

De megérte a rövid pihenő!

A vasárnapi szívből-lélekből jövő hosszú futásom ugyanis 12.5 kilométer lett.

Igaz, a hőségre való tekintettel elkélt volna egy szamócás napozó is...