A november elején rendezendő torinói maratonira készülve múlt vasárnap három óra futás volt az edzés – 37 kilométer jött össze. Elértem a csúcspontot!
A versenyig innen már csak kevesebb lesz a terhelés, a tizennégy hetes edzéstervet muszáj betartani…
Talán a futballistamúlt is közrejátszik, de úgy nőttem fel, hogy készülni, edzeni kell, az edzők által előírt munkát végigcsinálni, a taktikát betartani, és most, hogy néhány éve befejeztem a labdarúgást, hiányzott ez nekem. Azt hiszem, a szabályok betartására szükségem van, a fizikai határaimat meg mindig szerettem tesztelni…
Szóval, vasárnap… Lemértem, a DVSC bázisául szolgáló pallagi edzőközpont éppen kilenc kilométerre van a lakhelyemtől. Kifutottam oda, aztán vissza, megint ki, megint vissza – az négyszer kilenc. Harminchetet mondtam, tudom, mert még ezer métert köröztem otthon…
A pallagi edzőcentrumban előre szóltam a portaszolgálaton, hogy ne lepődjenek meg, ha túl korán jövök. Betettek a hűtőbe egy kis vizet nekem, és megálltam annyira, hogy igyak egy keveset. Jólesik az olyankor! Amúgy koránkelő vagyok, reggel hatkor, még sötétben vágtam neki a távnak, vasárnap lévén, ha jól számoltam, egy autóval sem találkoztam – mindenki alszik, csak én futok, gondoltam magamban. Az idő sem volt rossz, az első 18 kilométeren öt perc tíz másodperces ezreket futottam, a második félidőben négy harminc-négy negyven között tartottam a tempót – ez jó iram lenne Torinóban is. Futás közben persze eszembe jutott, még három hét, és kezdődik a verseny Olaszországban – számolom vissza a napokat. És előre, a kilométereket.
Misztikus élményt jelentett a ködös privát UTT-teljesítés
