DOMBI Taktikázás a Tankcsapda frontemberével

Egy óra futás – örültem neki!

Télen csúszósabb az út, bizonytalanabb a futólépés, ezért a 14 kilométeres távot hatvanöt-hatvanhét perc körül szoktam megtenni ebben az időszakban. Most – mértem, persze – hatvanegy percen belül voltam, de egy órán kívül, ami jó téli időnek mondható.

A New England Patriots szurkolója vagyok, s a Super Bowl is befolyásolta az edzésadagot.

Hétfőn A-licences edzői képzésen vettem részt a fővárosban, így a szabadnapokat vasárnapra és hétfőre tettem. A lányom, Kami atletizál, és bár nem indult a versenyen, a társait meg akarta nézni – szóval, elmentünk a BOK-csarnokba, Budapestre.

Vasárnap este tíz és éjfél között aludtam, aztán jött a Super Bowl, reggel fél hatkor még egy órát szundítottam, utána szerintem nem lett volna igazán jó kocogni – nem voltam a legfrissebb.

Na de arról beszélgetünk, hogy a Tankcsapda énekesének, Lukács Lacinak ajándékba adott maratonin hogyan is fussunk… Nos, ezen a távon megvannak a saját céljaim, ám legutóbb, mint arról beszámoltam, nem sikerült a tervezett időt teljesíteni. Sebaj, majd legközelebb…
De a saját iramomban fussak, vagy kísérjem Lacit?

Lehet, hogy nyúl leszek, viszont nem az a klasszikus. Ha abban maradunk, hogy Lacinak szüksége van rám, ott leszek mellette – egészen pontosan, mögötte.

Valamiért ezt érzem helyesnek. Ha engem kísérne valaki, szeretném, ha nem előttem futna, mert úgy érezném, diktálja a tempót, ezért egy-két lépéssel Laci mögött maradnék. Menjen, ahogy neki jólesik, és ha bármire szüksége van, ott vagyok. Nem akarok előtte haladni, mert ő érzi, mi a jó neki – ne engem kergessen.

A másik: májusban jön az Ultrabalaton, és egy másik barátommal ketten vállaltuk a teljesítést, száztíz kilométer fejenként – ez még autóval sem kevés. Még nem tudom, hogyan lehetséges, mekkora távokra bontsuk fel. Nem mindennapi kihívás lesz.