Nem sikerült, nem kezdődik kettessel a perc – 3 óra 31 perc alatt értem célba múlt vasárnap Bécsben a hatodik maratoni versenyemen. Mégsem vagyok ideges.
Korábban már szó esett róla, hogy Budapesten futottam először le a 42 kilométeres távot, aztán Debrecenben, majd Amszterdamban, Pozsonyban, tavaly novemberben Torinóban és most, Ausztriában.
Az idő Pozsonyban volt a legjobb, 3:30, ezt akartam megjavítani, és továbbra is ez a célom. Ami azonban még ennél is fontosabb: ha arra a versenyre gondolok, nincsenek jó érzéseim. Kikészültem, nagyon elfáradtam, nem jó emlék annak ellenére sem, hogy az az egyéni rekordom.
Most, Bécsben nem hajtottam szét magam, és mégis, alig egy perccel maradtam csak el akkori önmagamtól. Semmiféle rossz élmény sincs, a végén még hajrázni is tudtam, holott máskor csak tötyögés volt a célba érés, mert addigra minden energia elfogyott.
Szóval, fontos az idő, 3:30 alá akarok kerülni valamikor, de a hat versenyből négyszer 3:30 és 3:32 között végeztem, ez tehát körülbelül az én szintem. Az edzések alapján 3.15 volt korábban a kitűzött cél, de az, azt hiszem, irreális.
Ha egyszer 3:30 alá kerülök, csak az foglalkoztat majd, hogy élvezzem a versenyt, ne szenvedjek közben vagy utána, jól akarom magam érezni.
De miért nem sikerült Bécsben?
Beszéltem futókkal, edzőkkel, szakemberekkel, szerintük sem volt könnyű ez a pálya. Rögtön jelentős emelkedővel kezdődött, és több nehéz szakasz következett még, ráadásul nekem ez az idő már túl meleg volt – öt-nyolc fok az ideális, húsz fok már túl sok, mert nagyon kimelegszem a végére.
De a hétvége szuper volt: tizenketten szombat este nagy tésztapartit rendeztünk, és aggódtunk, Lukács Laci a vádlisérülése miatt lefutja-e a távot. Arra tippeltünk, hogy nekikezd, de feladja, mert a fáradtságot legyőzheted, de a fájdalom ellen nem tudsz mit tenni. Elképesztő, hogy megcsinálta, a rockerek tényleg kemény srácok!
Néhány méteren a lányom, Kami is velem futott, az is nagy élmény volt. Hétfőn hazajöttünk, kedden már nyomtam hét kilométert, szerdán már tíz volt a program, de még érzem a vasárnapi terhelést a lábamban.
Májusban a Balatont futjuk körbe, ketten. Van rá másfél napunk, fejenként száztíz kilométer – kíváncsi vagyok, hogy fogom bírni.
Misztikus élményt jelentett a ködös privát UTT-teljesítés
Pályacsúcs és aranyérem lett a vége a hatalmas küzdelemnek
