Na, ezért iszom „nem vizet”!

Sose tagadtam, hogy kissé neurotikus vagyok, talán ennek következménye, hogy mindentől (is) megijedek, egy-egy futás alkalmával lábon kihordok két infarktust egy dudaszótól, vagy mert láttam valami olyat, ami nem is volt ott.

Mitől kaphat frászt az egyszeri futó?

Jó, mindentől is lehet, de a legtipikusabbak a következők:

 

1. Az őrült (vagy bizonytalan) sofőr

A városban elkerülhetetlen, hogy az ember ne találkozzon az edzés alkalmával vagy félmillió autóval, és a nagy számok törvénye alapján valamelyik a frászt hozzá rá. Vagy mert indokolatlanul dudál, és helyben lefagysz, majd felocsúdva a sofőr egész le- és felmenő ágát szidod, mint a bokrot.

Majd látod az egyik csoportban kiírva, hogy láttalak a rakparton, dudáltam is, csak nem vettél észre, és elszégyelled magad, hogy szegény sorstársad egész rokonságát elküldted a vérbe.

Bár ez a ritkábbik eset... Illetve, van a kereszteződésben az a játék, amikor neked van elsőbbséged, de emberünk több tonnás vassal a valaga alatt szintén megindul, te visszaugrasz, ő satuféket nyom, majd megy a filozofálás, most ki merre. Miután eltelt tíz perc, akinek élesebb az elméje, rájön a megoldásra, hogy egyértelmű kézmozdulattal jelezze, hogy fussál már vazze, vagy kanyarodj ki! Feltéve, ha tűz a nap, mert akkor úgyse látni, mit hadonászik a szélvédő mögül a sofőr.

Konklúzió: ha úgy érezzük egy autós garázst kíván csinálni a hátsó felünkből, inkább engedjük el békességben.

2. Az őrült bicajos

Hasonló mentalitású az őrült sofőrrel, ezerrel repeszt el melletted, rosszabb esetben még artikulálatlanul rád is üvölt, jelezvén, ő biz’ igényt tart az egész útra, így már két tényező is indokolja, hogy frászt kapj, s betérj a sarki közértbe egy „tüskéért”.

3. Az őrült kutya

Pusztán empirikus tapasztalataimból következtetek arra, hogy minél kisebb a kutya, annál őrültebb.

Ha nem kerültem legalább százszor az infarktus határára egy csivava miatt, akkor egyszer sem.

Tudom, nem a kutyát, a gazdát kell szidni, és kellemetlen az egész szitu. Méretükből adódó kisebbségi komplexusukat agresszív, diktatórikus magatartással kompenzálják, amely abban merül ki, hogy a torkodat nem tudják átharapni, mert a bokádig érnek, arra viszont kapnak, így már nagy ívben kikerülöm a potenciális vérebet, de ez sem mindig hatékony, ha a gazdi épp egy másik dimenzióban egzisztál, miközben a kis kedvenc az ötvenméteresre eresztett pórázon épp rajtad agresszorkodna. Hangsúlyozom, nem minden csivava, havanyéze, bolonyéze vérengző vadállat, de már a puszta látványuktól felmegy az egekbe a pulzusom, hogy most épp egy békés teremtés mellett haladok el, vagy mehetek tetanuszra.

A kétméteres német dog bezzeg – szó szerint – úgy fennhordja az orrát, hogy a létezésemről se vesz tudomást. A bölcs harcos, alacsonyabbal nem kezd.

4. Az őrült futó

Ez esetben kérdéses, kit illet az őrült jelző, a sorstársadat vagy téged. Békésen kocogsz, már épp kezded nem utálni az egész edzést, mikor is melletted üvöltve rád köszönnek, hogy akkorát káromkodsz, hogy még a tapasztalt Mucsi is megnyalná mind a tíz ujját, majd utána sűrűn bocsánatot kérsz, hogy épp előadtál az Ördögűzőből egy részletet. A sunyi sporttárs még kellemetlenebb, nem köszön rád, hanem mögéd, melléd settenkedik, majd megfogja a vállad, miközben másodpercek alatt lepereg előtted az életed, hogy most épp letartóztatni, kirabolni vagy megverni akarnak, majd követi az elmaradhatatlan káromkodás, és csak ezek után veszed észre, hogy a cimbi csak üdvözölni akart.

Na, most az van, hogy a felsoroltakból legalább háromban van részem egy-egy futás alkalmával – és ezek után ne igyon az ember „nem vizet”?

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!