A 496-os kísérlet, 29. nap: Most már fütyüljek rá?!

Mottó:Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 435 kilométer)

A 496-os kísérlet első kilométerén, még március 21-én kora délelőtt alig hat perc tizenöt másodperc leforgása alatt több esemény történt a rövidke futóúton, mint most, április 18-án, hétfőn harmincezer méteren a három óra negyven perces kocogás során.

Majdnem egy hónappal ezelőtt a futás közben felfedezett csőtörés javítása, ezzel párhuzamosan a fenyegető vízhiány emelte a pulzust, míg most…

Csak a csend kísérte ezt a futást…
Pontosabban volt itt mindenféle trilla, fütyülés, csipogás, nyekergés, kopácsolás, kárálás, azaz olyan zajok, amelyekre az ember azért nem kapja fel a fejét, mert az urbánus létezésben eleve nem is hall(hat)ja meg.

Az idill a tizennyolcadik kilométerig tartott, s azért csak addig, mert az erdős részről kifutva már leginkább azzal küzdöttem, hogy valahogy lépést tartsak a vasárnapi, szombati és pénteki önmagammal – azaz folyamatosan előrelépdelve sikerrel teljesítsem az újabb egy kilométerrel növelt távot, immár a huszonkilencet. S igen, a statisztikákból kibogarászható, hogy rettenetesen lassú, kocogós ez a tempó, de ebből a futókalodából már akkor sem lépek ki, ha kergetnek, mert a jelek szerint a taktika remekül beválik, ugyanis a frissítéssel, fotózással s egyéb megállással elszöszölt idővel együtt a 496-os kísérlet abszolválása így sem vesz el a napból (jellemzően a kora reggelekből) három és fél óránál többet.

Ja, és hogy ne feledjem a legerősebb érvet a kocogás mellett: már „csak” két nap és hatvanegy kilométer vár rám.

Márpedig a harminc és harmincegy kilométeres távra most már tényleg nem fütyülhetek – ezt meghagyom a madaraknak…