Lányai is segítették, hogy teljesíteni tudja az UTMB-t

Harmadik alkalommal teljesítette az UTMB-t, néhány héttel a célba érkezése után milyen érzésekkel gondol vissza a versenyre?

Vegyesekkel – mondta Olvasztó Dániel. – Két esztendővel ezelőtt életem legjobb formájában futottam, tavaly szinte a legrosszabban, idén pedig valahol a kettő között. Viszont most több tapasztalatom volt, és a mentális felkészülésem is sokkal jobban sikerült, mint a korábbi években. Bíztam a negyven órán belüli teljesítésben, de gyorsan kiderült, hogy a körülmények miatt ez nem valósul meg.

Melyekre gondol?

Ráadásul a csapadék ráfagyott a kövekre, csúszóssá váltak, így a nehéz talaj is lassított rendesen, és a technikás részekről még nem is beszéltünk. Nagyon nehezen lehetett haladni, mentálisan is sokat kivett belőlem, hogy csuromvizes ruhában hidegben kellett futni. A szervezők ráadásul felhívták a figyelmet, hogy mindenkinek extra meleg ruhát kell felvennie, az első éjszaka az összes nálam lévőt magamra vettem, de így is fáztam. Ekkor az időjárási körülmények miatt az átlagosnál többen feladták a versenyt, s én is azt éreztem, ha ez így folytatódik, képtelen leszek továbbmenni. Szerencsére javult a helyzet, s az olasz oldalra érve már sokkal szárazabb lett a pálya, felkelt a nap is, a kedvem is javult. Végre lehetett normálisan haladni, s a hátralévő időben már nem is volt különösebb probléma. Kemény volt az éjszaka, nagy árat kellett fizetni, főként ennek köszönhető, hogy a három teljesítésem közül ez ment a leglassabban.

„Ezt most kiadta, bár nagyon nem adta könnyen magát. Az eddigi legnehezebb UTMB-m egyértelműen, több szempontból is” – ezt írta a verseny után a közösségi oldalán.

Leginkább az időjárás miatt, mert sok más szempontot figyelembe véve viszont könnyebben ment, mint a korábbiak. Például sokkal több vízlelőhelyet jelöltek ki, nem csak a frissítőpontokon lehetett hozzájutni. De meg kell említenem a kialvatlanságot. Nekem ezek nem újdonságok, ugyanis sok kétéjszakás versenyt teljesítettem már, így pontosan tudom, hogy a második éjszaka sokkal nehezebb, mint az első. Viszont most, nem tudom miért, az első este sokkal fáradtabbnak éreztem magam az átlagosnál, ez pedig előrevetítette, hogy a második estével sokkal jobban meggyűlik a bajom. A három UTMB-m közül most éltem meg a legnehezebben a második éjszakát. Fogyasztottam extra koffeint, igyekeztem bevetni néhány praktikát, de nem tudtam elkerülni, aludnom kellett. A második éjszaka a svájci oldalon aludtam húsz percet, majd a következő ponton megint ledőltem ugyanennyi időre. Pedig nem jellemző rám, hogy kétszer is szünetet tartok emiatt… A második alvás után „átzökkentem”, rendbe jöttek a dolgok, tudtam, hogy jól állok a szintidőhöz képest, így a hátralévő részben szépen haladtam a célig.

Ismét vitte két kislánya cumiját, amelyek megint sokat segítettek a nehéz pillanatokban.

Régebben egy nemzetközi versenyen láttam az egyik futónál, megtetszett, szuper ötletnek tartom. Egyből arra gondoltam, hogy futás közben mekkora mentális és lelkierőt adhat. Elhatároztam, hogy én is magammal viszem a két kislányom régi cumiját, így az összes nagyobb versenyen ott vannak velem – természetesen az UTMB-n is. Mindig a táskám oldalára vannak kötve, így a nehéz pillanatokban meg tudom érinteni, erőt ad, segít átlendülni a nehéz pillanatokon. Sőt, ezt egyfajta kihívásnak is tekintem, ugyanis azzal a szándékkal rajtolok el, hogy „körbevigyem” a két cumit. Mostanra már a gyerekek is ismerik a történetet, tudják, hogy apa miért viszi magával, s mindig megígérem nekik, hogy teljesítem a távot. 

Rendre érzelmesen beszél az UTMB-ről, most sincs másképp.

Különleges számomra ez a verseny. Kétszer voltam a TDS-en (Trace des Ducs de Savoie – a szerk.), immár háromszor az UTMB-n, így már ötéves közös múltam van ezzel az eseménnyel. Már az első alkalommal éreztem, hogy itt valami van a levegőben, különleges a légkör és az atmoszféra, ez olyan motivációt ad, amelyet sehol máshol nem éreztem. Minden esztendőben itt van a terepultrázás elitje, ráadásul a szurkolás is elképesztő, rengetegen vannak kint a pálya szélén. Nemcsak napközben, hanem éjszaka is. Érdekes kettősséggel lehet találkozni itt, mert van a szurkolók teremtette fantasztikus légkör, de  a pálya második felében sok helyen teljesen egyedül megy az ember, ilyenkor pedig magába tud mélyedni és csak a saját gondolataira figyelni. Aztán ott van a csodálatos környezet, gyönyörű helyeken járunk. A rajt előtt egy héttel már van egyfajta fesztivál, ahol rengeteg programmal várják a futókat és az érdeklődőket, sok márka itt mutatja be az új termékeit. Ahogy közeledik a rajt, úgy fokozódik a hangulat. Tényleg egy csúcsfesztivál, sok amerikai podcastben csak úgy emlegetik az UTMB-t, hogy a terepfutás Super Bowlja. Szeretem magamba szívni ezt az érzést, így idén is már egy héttel a rajt előtt megérkeztem, majd a verseny után két nap pihenőt követően hazavezettem.

Jövőre ismét viszi a cumikat?

Egyértelműen ott leszek, csak az a kérdés, melyik távon. Beadom a nevezésem az UTMB-re, ha kisorsolnak, részt veszek rajta, ha nem, akkor a TDS lesz. Utóbbival sincs semmiféle problémám, bár szerintem méltatlanul kisebb népszerűségnek örvend, pedig jóval technikásabb a pálya, mint a leghosszabb távon. Azonban természetesen nem leszek szomorú, ha negyedik alkalommal is az UTMB távján lehetek ott…