Kuttor Attila: A csapat a tudásszintje alapján biztosan nem kieső

– Játékosként és vezetőedzőként is jelentős élvonalbeli múlttal rendelkezik. Ilyen háttérrel visszavágyik az ember az NB I-be?
– Persze – vágta rá Kuttor Attila, aki immár a Kisvárda Master Good vezetőedzője, és futballistaként 560 meccsen jutott szóhoz a legmagasabb osztályban, vezetőedzőként pedig 183-nál tart. – Magyar futballistaként és edzőként számomra a magyar élvonal az elérhető legmagasabb szint, játékosként szóhoz jutottam a válogatottban, edzőként már aligha számolhatok azzal, hogy szövetségi kapitány leszek. Légiós sosem voltam, így aztán ha az élvonalba hívnak, akkor az egyrészt valamit mutat, talán azt is, hogy valamit jól csináltál, és benned látják a megoldást. Másfelől megfontolja az ember az ajánlatot, még ha olyan remek közegben is dolgozhatott, mint én legutóbb Kazincbarcikán.

– Ha a szombati, Soroksár elleni bajnokin (0–0) Kártik Bálint értékesíti a tizenegyest, a Kazincbarcika nyer, és osztályozós helyre kerül, az még jobban megnehezítette volna a döntését?
– Valószínűleg igen. Így sem volt könnyű, mert nagyon értékes közösség alakult ki, a másfél éves munkának talán az eredménye is látszik mostanra. Az NB I-ben a nulláról kezdtük, és a kiesés ellenére az akkor elvégzett munkának is következménye a mostani dobogós hely. Lelkiismeret-furdalás nélkül adom át a csapatot, hiszen jó pozícióban áll, és nagy lehetőség van a keretben. Hozzáteszem, hosszú pályafutásom alatt sehol sem kaptam olyan fogadtatást és bizalmat, mint Kazincbarcikán, akkor is bíztak bennem, amikor végig kiesésre álltunk az élvonalban, sőt inkább megerősítettek a posztomon, és dolgozhattam tovább az NB II-ben is.

– Megkönnyítette a döntését, hogy új klubja, a Kisvárda a nyár óta kooperációs együttműködésben áll a Kazincbarcikával?
– Igen, hiszen nem megyek messzire, marad munkakapcsolat közöttünk, és tudunk szorítani egymás sikereiért is. Az „átigazolásomnak” pedig az lehetett a kulcsa, hogy a két klub közötti együttműködés miatt megismerhettem a Kisvárda fiatal játékosait, mivel sokan játszottak a kezem alatt Kazincbarcikán, néhányuknak, mint például az utóbbi meccseken alapembernek számító Babják Miroszlavnak pedig felfelé vezetett az útja, és már bemutatkozhatott az NB I-ben is. Az egyik elvárás éppen az velem kapcsolatban, hogy a fiatalszabályt szem előtt tartva minél többen épüljenek be közülük a Kisvárdába, de persze az elsődleges az eredményesség, ki kell harcolnunk az élvonalban maradást.

– Aligha volt ilyen helyzetben, hogy egy napon belül búcsúbeszédet kellett tartania az excsapatánál, majd köszöntőt az újnál. Mi hangzott el?
– Voltak nehéz pillanatok a barcikai öltözőben, és a tervezett beszédemet úgymond átírták a történések. Hiába tanítják a hiteles szakmai fórumokon, hogy az edzőnek tilos „beleszeretnie” egy csapatba, de ez olykor óhatatlanul bekövetkezik. Olyan játékosoktól is el kellett köszönnöm, akik másfél éven át velem együtt harcoltak, ez azért nem volt könnyű. Kisvárdán pedig azt mondtam el, hogy van mihez visszanyúlni, hiszen voltak remek meccsei a bajnokság elején a csapatnak, amely a tudásszintje alapján biztos, hogy nem kieső.