Nehéz út van mögötte, de már látja a fényt az alagút végén

– Sérülésen és nehéz időszakon van túl: a Szádvár Trailen aratott győzelemmel maga mögött hagyta a gondokat?

– Még nem érzem magam százszázalékosnak, de ez normális – mondta a Csupasportnak Kozma Szabolcs. – A lábamban már csak amolyan „utórengések” vannak, egy kis izomfeszülés itt-ott érződik. Ez persze nem is csoda, hiszen sokat dolgoztam a regeneráción. Nehezen éltem meg a gondokat, de már látom a fényt az alagút végén.

Jártam sportorvoshoz, gyógytornászhoz és manuálterapeutához is, s a vizsgálatok során annyi derült ki, hogy a patella környéke gyulladt be. Az biztos volt, hogy nem ízületi bajról volt szó, valószínűleg a túlterhelés miatt jött elő. 

– Ezzel a sérüléssel mennyi ideig kellett pihennie?

– Azt mondták, legalább tíz hétig, így több mint két hónapig nem is futottam, csak erősítő edzéseket végeztem. Április végén kezdődött a rehabilitáció, júliusban kezdtem el szép lassan, fokozatosan futni, visszatértem a száz kilométeres hetekhez. Nagyon sok időt felemésztett, mire ismét eljutottam eddig, s nehezen is éltem meg ezt a helyzetet, ugyanis februárban életem formájában voltam, futottam egy majdnem nyolcszáz ITRA-pontos Bükki Hardot, és úgy éreztem, enyém a világ, képes vagyok mindenre. Alig maradtam le a pályacsúcsról, ami hatalmas szó. Éppen a Mátrabércre készültem, amikor észrevettem, hogy feszül a térdem, s elővigyázatosságból kihagytam a versenyt.  Aztán nem lett jobb a helyzet, le kellett mondanom a Snowdoniát, a KAT-ot és ami a legjobban fájt a szívemnek, a terepfutó-világbajnokság hosszú távját is… 

– Mi volt a megoldás?

– A sportorvos, a gyógytornász és a manuálterapeuta, és persze a pihentetés. Ami aggasztott, hogy senki nem tudta pontosan megmondani, mennyi kihagyás vár rám. Nagyon éles váltás volt heti száz kilométerek után teljesen leállni, így az addigi nagy testi terhelés átcsapott lelki hullámvölgybe. Nagyon rossz kedvem lett, elkezdtem sportpszichológushoz járni, ami az év legjobb döntésének bizonyult. A mentális állapotommal eddig nem sokat foglalkoztam, de egyértelművé vált, hogy egy jó szakember segítsége és útmutatása aranyat ér. Nem volt gyors folyamat, de hónapok alatt szép fokozatosan sikerült kikászálódni a testi-lelki mélypontról és elindultam a felfelé vezető úton. Szóval ilyen előzmények után mentem a Szádvár Trailre, nem tagadom, volt bennem némi bizonytalanság, hiszen ezt megelőzőn februárban versenyeztem…

– Milyen volt a verseny?

– Ezt a kihívást nem versenyként fogtam fel, ehhez képest elég jól sikerült. Úgy voltam vele, ha már jól megy a futás, akkor csináljuk. Matej Haulíkkal haladtunk együtt harminc kilométerig, azonban éreztem, hogy van erő a lábamban, s elléptem tőle. Egyébként addig sokat beszélgettünk, oda-vissza előzgettük egymást, neki jobban mentek a felfelék, nekem pedig a síkok és a lefelék. Aztán elkezdett fogyni az ereje, ezt érezve rátettem egy lapáttal. A lelkemnek is jót tett, hogy nyomhattam neki, a végére közel húsz perccel előztem meg. Szerencsére nem éreztem semmi kellemetlenséget a lábamban, de jól tudom, a megszokott hatórás futásokhoz képest ez „csak" három óra volt, itt sokkal magasabb volt a pulzusom, mint az ultrában. Más volt az intenzitás, de örülök, hogy nem éreztem azt a fajta gyengeséget, amit előtte. Nehéz út van mögöttem, mentálisan nehezebb volt, mint fizikailag, nagyon kellett ez a verseny a lelkemnek, és persze az önbizalmamnak is jót tett a győzelem.

– Az elkövetkező hónapokban marad az „óvatosabb” versenyzésnél?

– Egyelőre nincs pontos terv 2026-ra. Szeretném emelni a kilométerszámot és az intenzitást legalább a sérülés előtti szintig,  szeretném folytatni a hosszú edzéseket, de a legfontosabb, hogy élvezzem a futást.

Borítókép: Edelényi Futók Egyesülete