Authentic Phidippides Run: Blaskó Mihály jócskán megjavította egyéni csúcsát

Harmadszor teljesítette a világ egyik legnehezebb futóversenyét, a négyszázkilencven kilométeres Authentic Phidippides Runt. Ez a kihívás miben volt más, mint az ezt megelőző kettő?

Teljesen máshogy készültem, mert egyéni csúcsot szerettem volna futni – mondta Blaskó Mihály. – Az eddigi legjobb időm kilencvennégy óra volt, most ez lement nyolcvanhét órára, úgy tűnik, jól működtek az újdonságok. Nincs edzőm, egyedül készülök, de a felkészülésembe ezúttal beiktattam erősítő edzéseket. Izmot építettem a futáshoz szűk egy évig, ennek pedig meglett a gyümölcse.

Milyen volt a verseny? 

Volt egy kis cetlim, amire felírtam a tervet, mikor hol szerettem volna lenni. Annyival nehezítettem meg a feladatot, hogy kísérő nélkül mentem, így azért jóval nagyobb odafigyelést és még komolyabb logisztikát igényelt a teljesítés: melyik pontra küldök előre ruhát és élelmiszert, de így is három-négy kilogrammos hátizsákkal kellett futni. A cetlim szerint Spártába harmincnyolc-harminckilenc óra körül szerettem volna eljutni, de ez harminchat órán belül sikerült. Meglepődtem, hogy ilyen remekül tudtam haladni, éppen ezért a visszafordulás után kicsit lassítottam. Nem sokkal később találkoztam Boros Lindával, s onnantól kezdve együtt haladtunk Athénig. Összességében stabil, kiegyensúlyozott futás volt.

Mi volt a kulcs?

Mentálisan nagyon felkészültem, ez pedig fontos eleme ennek a versenynek. Itt nem szabad izgulni, rohanni, nem szabad túlságosan gyorsan futni, mert a szintidő előbb-utóbb utolér és megbosszulja a kapkodást. Sokan hibát követnek el azzal, hogy úgymond elrohannak Korinthoszig vagy Spártáig, ezáltal pedig rengeteg energiát veszítenek. Fejben ott kell lenni, s ha jönnek a nehézségek, akkor azokat jól kell megoldani. Szerencsére nekem jól ment. Fél évig nem versenyeztem, éles voltam, nagyon vágytam már a futásra. Szerettem volna odapörkölni az Phidippidesnek, volt elszámolnivalóm…

Nocsak, milyen elszámolnivaló?

Ez az esemény mindig édesapám halálának az évfordulóján van, így rendre jó lehetőség, hogy kicsit elvonuljak, mentális utazáson vegyek részt, és rá gondoljak. A problémákkal teli mindennapokból jó ilyenkor picit kilépni. Ferenczi István barátommal háromszor vettünk részt közösen ezen a versenyen, egyszer sikeresen teljesítettük, de volt két sikertelen küldetésünk is. Egyet miatta, egyet miattam adtunk fel. Annak idején megbeszéltük, együtt sírunk, együtt nevetünk, ha az egyikük kiszáll, akkor a másik is. Úgy voltam vele, nem szabad, hogy rossz legyen a szám íze, így a legutóbbi sikertelen próbálkozás után mindenképpen akartam egy sikereset. Sajnos Pista nem tudott velem jönni, a Vasassal, amelynek erőnléti edzője, ugyanis fontos mérkőzést játszottak a Budapest Honvéd ellen. Szóval volt pluszmotivációm, a barátom miatt is teljesíteni szerettem volna és helyére akartam tenni a részleteket. Nehogy azt „higgye” a verseny, hogy keményebb, mint mi…

Futóberkekben is tudják, hogy fanatikus Honvéd-szurkoló, s kedvencei éppen a másik NB II-es favorit, a Vasas ellen játszottak, amikor a nagy távot teljesítette...

Való igaz, hatalmas Honvéd-szurkoló vagyok, és a Nemzeti Sport újságíróján, Somogyi Zsolton keresztül üzentem Feczkó Tamásnak, a csapat vezetőedzőjének verseny közben. Kispesti mezben futottam egy szakaszon, s azt üzentem a szakvezetőnek, bármilyen helyzetbe vagy szituációba kerülnek a Vasas elleni rangadón, nincs lehetetlen küldetés. Gondoljanak rám, éppen négyszázkilencven kilométert futok. Szóval az ember számára nincs lehetetlen, ha hisz benne, mindenre képes. Zsolt eljuttatta Feczkó Tamásnak az üzenetem, s legnagyobb meglepetésemre a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón velem, pontosabban a kihívásommal kezdte a Honvéd vezetőedzője az értékelését. Nagyon jólesett. Sikerült az Authentic Phidippides Run, legyőztük a Vasast, ráadásul a sajtótájékoztatón a nevemet is hallhatta Ferenczi Pista barátom. Így teljes a győzelem.

Egy-egy ilyen hatalmas kihívás nagy nehézségeket is tartogat: melyek voltak ezek?

Az alvás nagyon fontos sarokpont ezen a megméretésen. Nyolcvan-kilencven kilométerenként terveztem egy-egy óra körüli pihenéseket, de én csak olyan helyen vagyok képes aludni, ahol teljes a nyugalom és a csend. Hiába érek oda egy ponthoz nagyon fáradtan, ha bármi kis zaj, esetleg horkolás van, akkor nem tudok aludni. Most is előfordult, hogy nagyon fáradt voltam, ledőltem, de az egyik sporttársam annyira horkolt, hogy nem bírtam elaludni. Habár tudtam, hogy a következő lehetőség a pihenésre órák múlva lesz, de kockáztattam és továbbmentem. Egyébként a feleségem legalább hússzor elmondta, vigyek magammal füldugót, de nem hallgattam rá… Ez az alvásügy nagy nehézséget okozott. A másik ilyen sarokpont az, amikor látod a rossz állapotban lévő társadat vagy barátodat, akkor az eléggé le tud taglózni… Rosszul érintett, amikor meghallottam, hogy Bogár Jánost megharapta egy kutya, amikor pedig megtudtam, hogy ki kellett szállnia a versenyből, még inkább megdöbbentett. Bognár Ákost sem volt jó látni, ő terminátorként működött, addig ment, amíg bírt, le a kalappal előtte. Szóval ezek nehéz pillanatok voltak, de nem volt más választásom, túl kellett lépni a nehézségeken. Ami még negatívum volt, hogy elkapott valami nyavalya, megfázásos tünetek jelentkeztek, folyamatosan fújnom kellett az orromat… Fájt a hátam is, kicsit megijedtem, de szerencsére nem lett belőle nagyobb probléma.

És mi a helyzet a pozitívumokkal? 

Az mindenképpen sokat segített, hogy jóval később kezdtem lassulni, mint azt előzetesen gondoltam. Jó volt látni, hogy az a munka, amit az elmúlt szűk egy esztendőben a konditeremben végeztem, beérett. Tudni kell, minél hamarabb kezdesz fáradni, annál előbb jön a holtpont. Nos, ezúttal elég jó bírtam, még háromszázötven kilométer megtétele után is tudtam hat tizenötös átlagú szakaszokat hozni. Az utolsó öt kilométer volt a legrosszabb, de még így is jóval jobb eredményt értem el, mint azt gondoltam. Sőt még maradt is benne.  

Tervezi a visszatérést az Authentic Phidippides Runra?

A legjobb az lenne, ha Ferenczi Pista barátommal térhetnék vissza, de ez sok mindentől függ. Ha egyedül tudok jönni, akkor megpróbálnám teljes gázon végigvinni, mindent beleadva futnék, vagyis feltennék mindent egy lapra. Januárban lesz egy háromszáz mérföldes angliai verseny, a nagy vágyam pedig a Himalájában futni a Hell Race keretein belül. Azt érzem, ehhez most vagyok a legközelebb – amolyan most vagy soha szituáció jött el…