Mindig többre – Kohán Gergely jegyzete

Tényleg lehet benne valami, hogy a sors idővel visszaad abból, amit korábban elvett.

Emlékszünk, mennyire paradox volt a helyzet négy esztendővel ezelőtt? Ott voltunk a világ szórakoztatóipari fővárosában, a „megtestesült amerikai álom” kellős közepén, a csilivili Las Vegasban, ahol minden azért van, hogy az ember jól érezze magát és véletlenül se szomorkodhasson. Mi mégis szomorkodtunk.

Hiszen ami csak elromolhatott, az elromlott magyar szempontból az ottani olimpiai kvalifikációs birkózó-világbajnokságon – nagy remények és ígérgetések ide-oda, végül egyetlen, vérrel-verítékkel kiizzadott kvótát szereztünk az ötödik helyen végző Lőrincz Viktor jóvoltából.

A kazah fővárost, Nur-Szultant nem lehet egy lapon említeni Las Vegasszal – bár mindent megtesznek érte, ez a keleti rongyrázás csimborasszója –, most mégis fülig ér a szánk: három fogásnem, négy kvóta, a világ legmegérdemeltebb vb-címével, Lőrincz Tamás csodálatos aranyérmével megkoronázva. Kívánhatnánk ennél többet?

Szöuli olimpiai bajnokunk, Sike András, a jelenlegi kötöttfogású kapitány szokta mondani, az ember már csak olyan, ha elégedett, akkor is mindig többre vágyik. Ezt alapul véve lehet némi hiányérzetünk például Barka Emese és Ligeti Dániel elszalasztott óriási lehetősége miatt, de egy ilyen vb után nagyfokú telhetetlenség volna ezen lamentálni. Már csak azért is, mert márciusban Budapest rendezi a kvalifikációs sorozat európai viadalát, ami hazai közönség előtt újabb kitűnő lehetőség a kvótagyűjtésre.

De ami még fontosabb: birkózóink most úgy küzdöttek, hogy az alapján joggal bizakodhatunk, a 2012-es londoni játékok után jövőre Tokióból újra olimpiai érme(ke)t szállíthat a sportág. Elvégre mégiscsak ez lenne a lényeg – szintén Sike ars poeticája, hogy „Ha az olimpián nincs érem, akkor úgyis megette a fene az egészet, sok hűhó semmiért!”