Szívemberek – Galambos Dániel jegyzete
Kétségünk ne legyen afelől, ez piszok nehéz meccs lesz. Az a fajta öldöklő küzdelem, amikor minden egyes négyzetcentiméterért iszonyatosan meg kell harcolni, minden egyes párharcba hatalmas elánnal kell belemenni, amikor egy pillanatra sem szabad kiengedni. Ezt követeli meg ugyanis az ellenfél hozzáállása. Észak-Írországnak, amely esetleges csoportelsőségével históriája során először szerepelne a Nemzetek Ligája A-ligájában, történelmi jelentőségű a budapesti összecsapás. Ez egyrészt lerítt a szurkolóiról, akik nagy lelkesen már a vasárnap esti London–Budapest járattal elutaztak fővárosunkba, másrészt az északír válogatott játékosairól, akik az ukránok elleni győzelemmel teremtették meg a számukra csodával felérő elit ligás szereplés lehetőségét. Olyan vehemenciával, intenzitással, szenvedéllyel támadták Belfastban az ukrán kaput, hogy annak nem is lehetett más az eredménye, mint északír győzelem, akkor is, ha néhány ellencsapásra azért a szomszédainktól is futotta – olyankor viszont bravúrral védett a 21 éves Pierce Charles, aki gólt sem kapott eddig a sorozatban.
Itt az ideje felavatni, gondolhatjuk joggal, ehhez azonban nem biztos, hogy elég Szoboszlai Dominik bámulatos rúgótechnikája, Sallai Roland veleszületett cselezőkészsége, Varga Barnabás irigyelt fejjátéka – szükség van a mindent elsöprő szenvedélyre is. A jó hír az, hogy ez nemcsak az északírek sajátja, hanem Marco Rossi csapatáé is, amelyet éppen azért imád a Puskás Arénát rendre megtöltő közönség, mert ha netán halványabb is a produkció, a küzdőszellem, a vasakarat tetten érhető. Ezúttal azonban bizonyosan ki kell akasztani a rendre csúcsra járatott elszántságmérőt, minthogy a vendégek életük meccsére készülnek. A mieinknek pedig fel kell venniük a kesztyűt. Ebből a szempontból talán nem is baj, hogy a döntetlen nem jó. Nem lehet belealudni a mérkőzésbe, mindenáron meg kell próbálni megnyerni – emlékezhetünk, mi történt legutóbb, amikor úgy voltunk vele, jó az iksz is, mert az is vb-pótselejtezőt ér… Egy másik ír csapat ellen foggal-körömmel őriztük az egy pontot, a hajrában mélyen visszahúzódva, feladva a támadójátékot. Aztán jött Troy Parrott. Most jöjjön valaki más!
Vagy még inkább: jöjjön valami más…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!








