– Nem így, nem ezzel az eredménnyel kalkuláltunk előzetesen, ám mindenképpen rettentő erőről tesz tanúbizonyságot, hogy az elveszített negyeddöntő után megszerezte a csapat az ötödik helyet.
– A rettentő erő kimondásakor kicsit libabőrös lettem. Akkor, amikor kikaptunk Venezuela ellen, nem ezt éreztük… Alapvetően jellemző a csapatunkra, hogy mindannyian optimistán látjuk a dolgokat, és hiszünk egymásban. Az is lehet, hogy a negyeddöntőben kicsit egymásra vártunk, s nem arra, hogy akkor valamelyikünk megveri az ellenfelet. Pedig bennünk volt a győzelem. Tényleg erős ez a csapat. De még van hová fejlődnie. A vívás változik, elindult a fizikum irányába, úgyhogy nekünk most van dolgunk. Annak ellenére, hogy Máté világbajnok lett, a csapat pedig az ötödik helyen végzett, látjuk a hiányosságokat.
– És ezek tisztán fizikai jellegűek? A technikával rendben van minden?
– Igen, a tekintetben rendben vagyunk. Tempóban és dinamikában kell még inkább dominálnunk a páston.
– Amikor az 5–8. helyért vívott kör első asszóját aranytussal megnyerték Csehország ellen, akkorát üvöltött, mintha döntőbe jutott volna a csapat – honnan ez az alázat?
– Én azt látom, hogy mindenki képes feladni a saját egóját, ha arra van szükség, mindenki képes kimondani, hogy a másik három alkotja a legerősebb felállást, de nincs baj akkor sem, ha a vezetőedző ránk bök, és azt mondja, most te vívsz. Ugyanakkor lehet, hogy a sportolói önzőség kicsit hiányzik belőlünk: nem előre engedni kell a másikat, hanem elmenni előtte és döntőbe jutni. Azt hiszem, a nyolcas táblán is túlságosan kedvesek, előzékenyek voltunk, s nem harcosak, amire szükség lett volna. Ezt a csapatot én vezetem – demokratikusan ugyan, de én vezetem, éppen ezért mindezeket el kell mondanom a srácoknak is. Van még feladatunk tehát a kvalifikációs időszakban. Nagyon sok.
