– A hatvanadik születésnapja alkalmából keresem…
– Ne! Ne! Ötven után már nem számoljuk – vágott közbe az olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, Eb-győztes dzsúdós, Hajtós Bertalan a Nemzeti Sport érdeklődésére.
–Rendben, akkor arra válaszoljon, mennyire része a mindennapjainak a cselgáncs?
– Eléggé, van egy saját klubom, és éppen Délegyházán is beindítunk egyet. Hétközben edzés, hétvégén versenyek, neveljük az utánpótlást, a legkisebbektől a felnőttekig.
– Egyértelmű volt, hogy sportolói pályafutása után edzőként folytatja?
– Akkor kezdtem edzősködni, amikor kétezerben abbahagytam a dzsúdót, akkoriban a nevem miatt sokan jöttek, egy két éven belül már százhúsz-százharminc tagú volt a csapat. A koronavírus-járvány minket is megviselt, de mostanra megint majdnem százan vagyunk. Benne vagyok a nemzeti utánpótlásedzői programban, így arra törekszünk, minél több fiatalt neveljünk a felnőttválogatottba.
– Az összes gyerekkel személyesen foglalkozik, vagy vannak segédedzői?
– Mindenkivel találkozom, de egyszerre két helyen nem tudok lenni, amikor nem én, akkor korábbi tanítványom, Tanczer Dénes tart edzést, őt én neveltem ki.
– Rá meri bízni a gyerekek edzését?
– Persze! Csak hát tudja, milyenek a szülők, volt már belőle konfliktus, hogy hozzám hozták a gyereket, nem máshoz. Meg kell őket győzni, hogy mindig jó kezekben vannak.
– Sokszor szokták kérdezni a tanítványai profi pályafutásáról?
– Nem, mert mire lejönnek az edzésre, már tudják, ki vagyok. Az viszont visszatérő kérdés, hogyan voltam válogatott olyan hosszú ideig, tizennyolc évig, illetve milyen volt az olimpián.
– Sok gyereken érzi, hogy az az álma, hogy dzsúdósként átélje, amit ön?
– Nem tudom megmondani, mert a mai gyerekek nem olyanok, mint mi voltunk.
– Nehéz őket motiválni?
– Nem nehéz, hanem nagyon nehéz. Sokan nem akarnak rendesen edzeni, a többi klub edzője is hasonlóról panaszkodik. Azért járnak dzsúdózni, mert a szüleik azt mondták, valamit sportolniuk kell, de még a tréningnél is nehezebb őket a versenyzésre rávenni.
– Mi lehet az ok, félnek a kudarctól?
– Igen. Próbáljuk őket meggyőzni, jöjjenek versenyre, de tízből jó esetben három-négy gyerek szeretne. Rengeteg tehetséges fiatal elkallódik így, akinek jó a mozgása, látni benne fantáziát, és a végén sosem tudjuk meg, mi lehetne belőle. Sok szülő úgy hozza edzésre a gyerekét, hogy nem akar belőle élsportolót. Én meg erre mindig azt mondom, ezt hadd döntse el a gyerek, miután látja, mire lehet képes. Amikor én sportoltam, ha az edző azt mondta, versenyre kell menni, negyvenből negyvenen elmentünk. Mindig mondom a gyerekeknek, akik mégis rászánják magukat, ne várják maguktól, hogy odamennek és rögtön végigverik a mezőnyt, kell két-három év, mire megszokják a közeget, tapasztalatot szereznek, beletanulnak. Én sírtam, ha az edzőm nem vitt versenyre, ők akkor sírnak, ha visszük őket.
– Sokszor idézi fel profi pályafutását?
– Igen, mert tizenegy éves korom óta ez az életem. A kezdés után négy év múlva már ifiválogatott, juniorkoromban pedig felnőttválogatott lettem. Miután abbahagytam, még jó ideig álmodtam, hogy versenyen vagyok és harcolok.
– Manapság már nem?
– Mostanában nem, inkább csak idegeskedem, ha valamelyik tanítványom jól felkészül egy megméretésre, aztán elcsúszik egy banánhéjon a versenyen.
– Biztos sokan kérdezik a barcelonai olimpiai ezüstérméről, amit erősen vitatott bírói döntést követően szerzett meg. Mennyi időbe telt, hogy tudjon örülni a második helynek?
– Az olimpia előtt aláírtam volna, hogy ezüstérmes leszek, de a döntő előtt már nem elégedtem volna meg vele. Megvolt az akcióm a fináléban, és nem adták meg – leginkább ez szomorít el. Mindenhol van csalás, ráadásul miután hazajöttünk, az olimpián nem szereplő nemzetközi bírók megnézték a meccset, és szintén azt mondták, mivel többet akcióztam, nekem kellett volna nyernem. De a sportpolitikánk nem volt a helyzet magaslatán. Elfelejteni nem fogom soha, de akkor nem volt idő rágódni rajta, mert készülni kellett a következő versenyre. Magyarországon viszont eléggé más egy olimpiai bajnok meg egy ezüstérmes megítélése.
– Mennyire tartja az akkori csapattal a kapcsolatot? Csősz Imre, Csák József és Kovács Antal is érmet nyert a barcelonai olimpián.
– Összejárni nem szoktunk, de tartjuk a kapcsolatot. Csák Józsival szinte minden hétvégén találkozunk, Csősz Imi a Magyar Judo Szövetségben dolgozik, így folyamatos a kommunikáció, és Kovács Antival is épp a múlt hétvégén láttuk egymást Pakson.
– A születésnapi ünneplést a családdal tervezi?
– Nem, mert Prágába megyek, European Open-viadalra.