Szatmári András az Eb előtt: Képesek vagyunk nyerni!

– Címvédőként és persze a hagyományokat, a múltat, az eredményeket is alapul véve, a férfi kardcsapat számára kizárólag az arany lehet a megfogalmazott cél egy Európa-bajnokságon?      
– Inkább azt mondanám, hogy a saját magunknak megfogalmazott, vágyott célunk természetesen az arany – válaszolta Szatmári András. – Képesek vagyunk megnyerni az Európa-bajnokságot, hiszen egyfelől címvédők vagyunk, másfelől pedig továbbra is nagyon erősek, de az lett a mezőny is, még inkább, mint korábban. Ott vannak a franciák, az olaszok, visszajöttek az oroszok, jól vívnak a lengyelek, és még sorolhatnám. Viszont a helyünk továbbra is az élmezőnyben van. Nagyon szeretnénk döntőt vívni Antonyban, ez mindannyiunk célja, ha meg az ember már ott van a fináléban, persze, hogy szeretne aranyat nyerni.

– Ugyan négy vívóból áll a csapat, nem megbántva a fiatalokat, mégiscsak az a helyzet, hogy valójában hárman vannak: ön mellett Szilágyi Áron és Rabb Krisztián. Nem nehéz így odaállni minden egyes versenyre, minden egyes asszóra?     
– Volt már ilyenben részünk, a múltban is sokszor megtörtént, hogy a három kezdőember vívta végig az adott versenyt. Jelenleg is ez a helyzet, mert bár mindig volt persze egy negyedik ember a csapatban, alig-alig „cseréltünk bele” az asszókba, így aztán igazán nem is tudtunk kipróbálni senkit – az biztos, nem lesz könnyű dolga annak, akinek esetleg éles helyzetben mégiscsak fel kell mennie a pástra.

– Mit gondol, miért alakult ez így?     
– Aki lehetőséget kapott, nem tudott élni vele. Legutóbb, aki ilyen helyzetbe került, s élt is vele, Rabb Krisztián volt, éppen a két évvel ezelőtti Európa-bajnokságon, amelyen én a sérülésem miatt nem indulhattam, Kiki pedig kiválóan lépett bele a szerepbe. Egy biztos, a jövőre nézve muszáj találnunk egy olyan embert, aki nem csereként, hanem majdhogynem alapemberként be tud épülni a csapatba, akire számíthatunk, akit bátran be tudunk cserélni, mert azért lássuk be, nem magától értetődő, hogy mindig mindhárman jól vívunk. Bármikor adódhat olyan helyzet, hogy igenis szükség van a cserére, arról nem is beszélve, hogy egy váltás akár taktikai fegyver is lehet.

– Önt személy szerint mennyire feszíti, hogy mindig vívnia kell, s lehetőség szerint jól?     
– Nemrég néztem utána: Áronnal 2014-től kezdve gyakorlatilag szinte csere nélkül vívtuk végig az összes versenyt, őt aztán szinte sohasem cseréltük le, de az egy kezem elég arra, hogy megszámoljam, én mikor ültem le a boxba egy-egy verseny során. S mi ketten így, ekkora nyomás mellett tudtunk teljesíteni, szerintem ez hatalmas eredmény. Persze ez egyre nehezebb, hiszen jönnek a fiatalok, erősödik a mezőny, s bár mindezt korábban is elmondhattuk, mostanra mi lettünk az idősek, még én is a teljes mezőny felső öt százalékába tartozom, ha az életkort nézem.

– Hogyan lehet felvenni a fiatalabbakkal a versenyt, miben kell változtatni ahhoz, hogy továbbra is képesek legyenek legyőzni a gyorsabbakat, a másképp vívó kardozókat?      
– Változtatni kell, ez egyértelmű, de nem mindenben, hiszen a fejvágás továbbra is fejvágás, a védés védés, a parádriposzt parádriposzt. De tudomásul kell venni, hogy változott a vívás, a zsűri felfogása, az akciók megítélése, vagyis alkalmazkodni kell ehhez is, a mezőnyhöz is, azonban utánozni nem kell mindent. Amiben a többiek jók, azokban mi már nem leszünk azok, úgyhogy én például abban próbálok tovább erősödni, amiben eddig is jó voltam. Úgy érzem, technikailag még mindig jobb vagyok sokaknál, ehhez igyekszem gyorsulni – szerintem ez a jó út, ha abban próbálnám felvenni velük a versenyt, amiben ők a jók, az nem lenne nyertes felfogás.

– Kikkel, vagyis mely országok vívóival a legnehezebb tartani a lépést?      
– Nehezen tudnék néhányat kiemelni, mert sokan vannak. Mára a csoportkörben is mindenki ellen száz százalékot kell nyújtani, a kevésbé képzett vívó is tud annyit, hogy ha nem figyelsz oda, megver. A franciák nagyon erősek, mind a négy kardozójuk ott van a tizenhatban a világranglistán, ha ezt nézem, ellenük például nem mi vagyunk az esélyesek, mégis azt mondom, meg tudjuk őket verni.

– Ott van az is a fejükben, hogy címvédőként, majd júliusban a hongkongi világbajnokságon a tavalyi vébé ezüst­érmeseként pontokat kell védeniük a világranglistán ahhoz, hogy az áprilisban kezdődő kvalifikációs időszaknak jó helyzetből fussanak neki?      – Nem érdemes erre figyelni, fontosabb, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Nagyon nehéz dolgunk lesz, ez kétségtelen, már az Európa-bajnokságon is, a négy közé jutásért valószínűleg a németekkel vívunk, ők sem gyengék. Aztán jó eséllyel az olaszok jönnek, vagy éppen az oroszok, hiszen ők egy ágon vannak. Ha bejutunk a döntőbe, ott minden bizonnyal a franciák várnak ránk. Nem lesz egyszerű, de azért dolgoztunk eddig, hogy megoldjuk a feladatot. Szerintem sokat tettünk azért, hogy sikeresek legyünk, mindenki keményen edzett, ráadásul kifejezetten jó hangulatban, nagy összhangban – fontos ez is.

– Eddig a csapatról beszéltünk, ám előtte rendeznek egyéni versenyt is, abban Szatmári András mit vár magától?      
– Hosszú volt ez a szezon is, voltak olyan eredményeim, amelyekből tudok erőt meríteni, de nagyon sok „tizennégyes” asszóm volt. Még mindig azért küzdök, hogy visszaverekedjem magam az élmezőnybe, valamiért a gát még nem akar átszakadni… Az egyéni Eb-arany hiányzik a gyűjteményemből, ha érmet szereznék Antonyban, nagyon boldog lennék, ám leginkább jól szeretnék vívni, hiszen csak azzal tudok jó eredményt elérni. Ha kívánhatnék, akkor önbizalommal teli, magabiztos vívást kívánnék magamnak.