Népsport: Pásttánc a szöuli éjszakában

2026.07.01. 12:24

Címkék

Hűséges volt, mindössze két mestere volt, ők is egymás kezébe adták. Megbízhatóság párosult kimagasló technikájához, ritka szerencsés kombináció. Hetvenöt esztendeje született Gedővári Imre.

Húszévesen juniorbajnok lett Gedővári Imre. Figyelemre méltó ahhoz képest, hogy az érettségi évében még nem tudta, hogy kosarazzon vagy vívjon. Hogy a kard mellett döntött, abban nyilván szerepe volt a legendás mesternek, Hátszegi (Hatz) Józsefnek, aki Algériába szerződve (1971) azzal adta át a később szintén legenda Zarándi Csabának, hogy vigyázzon rá, érdemes. Megtette, annál is könnyebb lélekkel, mert hiába csábították az akkori menők, azt vallotta, hogy a nagy bajnokokat nem örökölni kell, hanem nevelni.

Sikerekkel rajtoltak, az említett juniorbajnoki cím mellett Gedővári ezüstérmet szerzett a chicagói ifi-világbajnokságon, jellemző, hogy a győztes szovjet Anatolij Komarról utána nem lehetett hallani.

A müncheni olimpia előtt (1972) ott volt a tűz közelében, ám nem utazott, két évvel később jött el az ő ideje, ott volt a csapatban vb-negyedik válogatottban Grenoble-ban, Gerevich Pál, Hammang Ferenc, Marót Péter és Kovács Tamás társaságában. Ugyanez volt az összeállítás 1975-ben Budapesten, ahol a második helyre tellett tőlük – 8:8 után találataránnyal veszítettünk. Vezettünk 8:7-re, „amikor Gedővárinak nyerni kellene a világbajnok Nazlimov ellen. Kellene… A feltételes módban benne van minden. Nazlimov simán nyer (5:1) és ezzel a Szovjetunió a világbajnok. Félelmetes küzdelem volt!” – így a Népsport.

Ez volt az első érme világversenyen. Egyéniben is volt esélye rá, de Marót, Kovács és ő jó szokás szerint körbeverték egymást. Felvetődött, hogy egyiküket favoritnak nevezik ki, s így két győzelemmel folytathatja a döntőt, de „a három versenyző három edzőjének a kimondott vagy éppen titkolt rivalizálása” miatt erre nem volt esély. Végül Marót harmadik, Gedővári negyedik, Kovács hatodik lett. Így is elismerte a szakma, mert „éppen a napjainkban leglabilisabb technikájú kardvívásban mutatott be olyan kiegyensúlyozott, sallangmentes vívást – ráadásul eredményesen! –, ami minden elismerést megérdemel. Igaz, néha túlzottan is a tempóérzékére hagyatkozott, s közbetámadásokká sikerültek tempóakciói, de ez nem olyan hiba, amelyen ne lehetne rövid idő alatt változtatni. Jó idegei, tiszta vívása, egész versenyzői magatartása a legszebb reményeket nyújtja a jövőre nézve”.

A montreali olimpián (1976) csak egy negyedik hely csapatban, a hamburgi világbajnokság (1978) előtt már a középpontban van, mindenki azt reméli, hogy „az idei Világ Kupa-viadalokon nagyszerűen szereplő Gedővári körül formálódó fiatal magyar csapat elhódítja az elsőséget”. Így történt, a társaság találataránnyal győzte le a Szovjetuniót, Gerevich Pállal húzóember volt (3-3 győzelem). Egyéniben némi zsűrisegédlet kellett ahhoz, hogy az olasz Michele Maffei legyőzze, ám nem volt csalódott: „Csapatban kárpótoltam, egyéniben meglehetősen zavart az a tudat, hogy miután a világranglistát én vezettem, első esélyesként számolt velem mindenki!”

A moszkvai olimpia előtt (1980) megtiszteltetés érte, amikor Kádár János meglátogatta Tatán a magyar sportolókat „a főépület előtt felsorakozott sportolók, a tábor minden lakója nevében Stefanek Gertrúd és Gedővári Imre virágcsokrot adott át a Központi Bizottság első titkárának.” Hagyjuk a politikát, azért lettek kiválasztva, mert a sportvezetőség esélyest látott bennük. Nos, Stefanek csapatban bronzérmes lett, ahogy Gedővári is. A fiúk az elődöntőben a minden porcikájukkal remegő (hazai pálya) szovjet vívóktól kaptak ki (6:8), aztán a 3. helyért legyőzték Lengyelországot (9:6). Gedővári egyéniben is bronzérmes lett. „Elszúrtam… Hol, mikor? A második asszóban, Vaszil Etropolszki ellen… Azért érmet szereztem…” – mondta utána. A harmadik hely azt is jelentette, hogy fölényesen lett első a világkupában. Pézsa Tibor, a kardozók mestere szerint nem vívott jól, de számítani lehetett a győzelmeire.

A Képes Sport úgy látta, hogy nem bírta el azt a terhet, amelyet a magyar kardvívás olimpiai hagyományai a döntőben a vállára helyeztek, ám fő a pozitív gondolkodás: „Gedővári Imre most 29 éves. A későn érők közé tartozik. Azok közé, akik szorgalmuknál, képességeiknél, emberi és versenyzői adottságaiknál fogva biztosak lehetnek abban, hogy Moszkva nem az utolsó lehetőség volt számukra.”

Így igaz, de a következő olimpiai lehetőség (1984) kimaradt. A Los Angeles-i olimpia helyett a budapesti Barátság-versenyen forgathatta a kardot. Nyilván ő sem a legjobb kedvében, ennek is betudható, hogy a Szovjetunió elleni döntő (7:9) nem volt éppen a kardvívás ünnepe. Az olimpiai és világbajnok Vlagyimir Nazlimov, aki ekkor már vezetőként volt a vendégünk, ezt az edzésmódszerek kontójára írta, ám ritkán lehetett annyi unott vívót látni, mint akkor.

Maradt tehát Szöul (1988) a nagy olimpiai dobásra. „Gedővárinak nagy elégtételt jelentene a pályafutása vége felé egy szép érem” – így a Népsport. Egyéniben nem sikerült, kikapott a német Felix Beckertől, majd az olasz Giovanni Calzótól, és nem jutott döntőbe. De jött a csapat, ahol fantasztikus volt a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári, Nébald György, Szabó Bence ötös.

Kezdődött azzal, hogy nyertek Bulgária ellen (9:2), ami 1983 után (!) sikerült újra, majd legyőzték az egyéni aranyérmessel, Jean-Francois Lamourral felálló franciákat (9:4). A negyeddöntőben találatarány döntött a javunkra a lengyelek ellen (8:8), ám az elődöntőben, az olaszok ellen ismét futott a szekér (9:5).

Jött a döntő, ellenfél a Szovjetunió. Úgy nézett ki, hogy elment a hajó, hiszen 8:4 volt – oda, ám aztán Csongrádi, Szabó és Bujdosó jóvoltából 7:8 lett. Ekkor jött Gedővári, akinek egész nap nem ment a vívás. Tudhatta, ha legyőzi Andrej Alsant, találataránnyal miénk az olimpiai bajnoki cím.

Nem indult jól a csörte, Alsan 3:1-re vezett, ám aztán Gedővári jött (4:3), de 4:4, majd 5:5 lett. A lényeg: egy tus dönt. „Alsan egy védőmozdulattal ment előre, ami nem a támadást erősítette, Imre belevágott. De vajon így látta-e a zsűrielnök is? Néhány másodpercig hezitált, aztán döntött »Támadás nem sikerült, közbetámadás, befejezés, tus« – így Frank Berthier”.

Gedővári, ahogy Berthier haladt előre a magyarázatban, lassan táncolni kezdett (érdemes megnézni a videókon), mozgása egyre gyorsabb lett, s végül 22.03 órakor a szöuli éjszakában 28 év után lett újra olimpiai bajnok a magyar kardcsapat.

„Ebbe az egyetlen találatba a döntőben még nyeretlen Gedővári Imre belevitte hosszú és szép pályafutásának minden tapasztalatát, minden szerzett tudását” – összegzett a Népsport. Gedővári pedig, hónapokkal később: „Nem volt időm gondolkodni. Csak annyit tudtam, hogy győzni kell…! Nagy volt a tét, de sikerült. Mikor megnéztem itthon a videón az asszót, akkor lettem csak igazán ideges.” És egy olvasói vélemény a Képes Sportból: „Amit Gedővári az utolsó találattal művelt, az olyan, mintha egy csatár a labdarúgó vb döntőjének 120. percében 0–0-nál három védővel szemben mer négy-öt cselt csinálni és utána a 16-os sarkáról az ellenkező sarokba vágja a győztes gólt.”

Gedővári Szöul után letette a kardot. Batizi Sándorral, Bujdosó mesterével egyet kell érteni: „A sors nagy igazsága, hogy annyi egyéb siker után megkapta azt is, ami minden sportoló álma…”

Megteremtette a hátteret a civil életéhez, 1972-ben gépész üzemmérnöki, 1987-ben jogi diplomát szerzett. De elsőre maradt a vívásban, a sportban. Előbb a szövetség titkára, majd főtitkára lett, majd 1991 és 1996 között az Újpesti TE elnöke. Ezt követően jogászként dolgozott. Hatvankét évesen hunyt el, 2014-ben.