„Amíg a gyerekkori álmomat élhetem, boldog vagyok” – Vadnai Jonatán a történelmi vb-címről

– Még mindig nem igazán tudom feldolgozni, hogy világbajnok lettem. Azóta, hogy befutottam és kiderült, hogy megnyertem a világbajnokságot, alig tudok aludni. Olyan adrenalin van még mindig bennem, hogy egyszerűen hihetetlen. És talán az hatott rám a leginkább, hogy nemcsak én örültem ennek, hanem az egész csapatom, az edzőm, a csapattársaim, sőt még azok az ellenfeleim is, akikkel közelebbi kapcsolatban vagyok. Amikor pedig hazaértem, hajnali egykor ott volt a családom a repülőtéren, és szorosan átöleltek. Akkor éreztem igazán, hogy ez tényleg egy hatalmas, közös csapatmunka volt – kezdte a vitorlázóklasszis.

Pedig hajlamosak vagyunk egy világbajnoki címre úgy tekinteni, mintha az egyetlen hét teljesítménye volna. Vadnai Jonatán története azonban egészen másról szól. Hatéves kora óta vitorlázik. Bátyjával, Benjaminnal együtt nőtt bele a sportágba, édesapjuk, Vadnai Péter pedig nem egyszerűen edzésre vitte őket: motorcsónakból kísérte, edzette, később pedig menedzselte a fiúkat és azon dolgozott, hogy mindkettőt eljuttassa arra a szintre, ahol már a világ legjobbjaival készülhetnek együtt.

– Kicsiként természetesen nem az fogalmazódott meg bennem, hogy világbajnok akarok lenni. Egyszerűen élveztem. Tetszett a víz, a szél, a napsütés, az egész közeg. Nagyon jó sportág ez abból a szempontból is, hogy az ember gyerekként kint van a szabadban, és amikor éppen nincs edzés, lehet fürdeni, lehet egymást fröcskölni a vízzel. Közben pedig nagyon hamar megtanít arra, hogyan vigyázzon az ember saját magára. Egy tízéves gyereknek egyedül is otthonosan kell mozognia a hajóban a vízen, és ha megjön egy viharosabb szél, neki kell megoldania, hogyan jusson vissza, hogyan állítsa fel a hajót, ha felborul.

Ketten a vízen, de csak egy olimpiai álom

Jonatánnak ebben különleges társa volt bátyja, Benjamin. Nem csupán testvér, hanem játszótárs, edzőpartner, később pedig rivális is. A két fiú között mindössze két és fél év a korkülönbség, így hosszú időn keresztül gyakorlatilag mindenben egymást húzták előre.

– Nagyon sokat jelentett, hogy ketten voltunk. A vitorlázás bizonyos szempontból magányos sportág. Itthon akkoriban nagyon kevesen voltak, akik igazán elkötelezetten vitorláztak. Amikor még iskolába jártunk, édesapánk reggel megnézte az időjárás-előrejelzést, és ha látta, hogy délután jó szél lesz, szólt, hogy készüljetek, iskola után megyünk a vízre. Édesanyám már úgy csomagolta az ebédünket, hogy utána rögtön edzeni tudjunk, édesapám pedig jött értünk, kivitt minket a vízre, ő volt a motorcsónakban, és ő volt az edzőnk is. Ha nem lett volna ott mellettem Benji, sokkal nehezebb lett volna motiválni magam. Nem lett volna ott a játszótárs, az edzőtárs.

Később aztán eljött az a pont is, amikor a két testvér már ugyanazért küzdött: egyetlen olimpiai kvótáért. Egy nemzetből ugyanis csak egy versenyző juthatott ki a játékokra.

– Ez nyilván fájdalmas volt, mert mind a ketten ugyanazért az olimpiáért küzdöttünk, de csak egyikünk juthatott ki. Mégis azt hiszem, testvérként ezt könnyebb volt megemészteni. Ha én nem jutottam ki, de Benji igen, akkor én őszintén tudtam örülni neki, és ugyanez fordítva is működött. Amikor én jutottam ki Párizsba, ő pedig nem, mégis elképesztően boldog volt miattam, és örült a sikeremnek.

Ez a családi történet azért is tanulságos, mert a történelmi győzelemhez nem csupán a komplex felkészülés és a temérdek edzésmunka kellett. Egy olyan sportágban, amelyben egy versenyző az esztendő kétharmadát külföldön tölti, a felkészülés logisztikája önmagában is komoly feladat.

– Nagyjából 250 napot vagyunk külföldön egy évben, ebből körülbelül 220 nap edzés. A többi utazás vagy pihenőnap. Már az is bosszantó tud lenni, amikor belegondolok, hogy egy hónap elmegy utazással. De ez a sport része.

Mint ahogy a sportághoz tartozó költségek is. Az ILCA 7-es az egyik legköltséghatékonyabb hajóosztály, sőt éppen azért választották ezt családilag a fiúknak, mert az egyik legelérhetőbb. Egy professzionális csapat tagjává válni ugyanakkor mégis jelentős kiadásokkal jár.

– A világbajnokságon például nem kell odavinni egy saját, előre letesztelt hajót és árbócot. A hajókat a rendezők biztosítják, kisorsolják őket, így ebből a szempontból egyenlőek a feltételek. A vitorlázatot viszont vinni kell, és gyakorlatilag minden versenyre szükség van egy újra. Ha van négy-öt világkupa egy évben, Európa-bajnokság, világbajnokság és még felkészülési versenyek, ez nagyon komoly tétel. Ráadásul, ha valaki úgy akar edzeni, ahogy versenyezni fog, akkor jó vitorlával kell edzenie. Néha pazarlásnak tűnik egy ropogós vitorlát kicsomagolni egy edzésre, de ez is kell a sikerhez.

A szövetségi támogatás fontos része a felkészülésnek, de önmagában nem fedezi egy világklasszis versenyző teljes éves programját. A hiányzó részt szponzorokkal és családi háttérmunkával kell előteremteni.

– Amióta jöttek a jó eredmények a magyar vitorlázásban, például Berecz Zsombor olimpiai érme vagy Érdi Mária világbajnoki címe, sokat nőtt a szövetségi támogatás, és mi is többet kapunk. A maradékot viszont nekünk kell megoldanunk, általában szponzorok segítségével. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ez az ő sikerük is. Hittek bennem, bíztak abban, hogy ez elérhető, annak ellenére, hogy a vitorlázás nem a legnézettebb sportág.

Óhatatlanul felmerül ilyenkor a kérdés, hogy miképp állnak össze a mozaikok, hogy meglegyen a szükséges forrás. És vajon megváltozik-e az élete egy, a húszas évei vége felé járó friss világbajnoknak azzal, hogy sportága csúcsára jut? Lehet-e ennyi befektetett munka, idő és pénz után végre mindebből anyagi biztonság?

– Talán nem minden az anyagiakról szól. Hiszek abban, hogy amíg a gyerekkori álmomat élhetem, addig boldog vagyok. Szeretem ugyanakkor, hogy van B-tervem. Nem véletlen, hogy a Budapesti Gazdasági Egyetemen szereztem diplomát. Ettől valahogy nyugodtabban tudok készülni. Láttam annyi sérülést a környezetemben, hogy mindig is tartottam egy kicsit ettől. Így azért nyugodtabb az élet, mert volna mihez nyúlni, ha másképp alakulnak a dolgok.

A juniorsikerek után szembe jött a valóság

A nemzetközi profi csapatba tíz éve került be Jonatán. Édesapja felismerte, hogy egy bizonyos szint fölött már nem lehet pusztán családi keretek között tovább építkezni.

– Édesapám elvitt bennünket a legmagasabb szintig, ameddig a juniorszinten el tudott. Ott már ő is belátta, hogy ha tényleg az a célunk, hogy egyszer olimpiai érmet szerezzünk, akkor olyan edzőre van szükségünk, akinek már van olimpiai tapasztalata, akár versenyzőként, akár edzőként. Így kerültünk ki Splitbe, egy nagyon profi horvát csapatba, Jozo Jakelić irányítása alá. Fejtetőre állt hirtelen minden, amikor összekerültem és együtt laktam az akkori világbajnokkal. Láttam, hogyan kezdődik a reggele, milyen a napi rutinja, mennyire szigorúan és precízen csinál mindent. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez az egész napot jelenti, a hét hét napján.

Ébresztő volt ez akkoriban Jonatánnak, hogy nemcsak arról a négy óráról szól mindez, amit az ember edzéssel tölt. Ez egy gondolkodásmód, egy életforma.

– Eleinte azt gondoltam, hogy rendben, most még nagyon megvernek, de ha én is annyit edzek, mint ők, akkor valamikor majd kiegyenlítődik. A felnőttmezőny azonban gyorsan megmutatta, milyen messze van a juniorok világa a felnőttek legjobbjaitól. Az volt az első nagy pofon. A juniorok között azt hittem, ha elöl vagyok, hasonlóan megy majd minden, de aztán a felnőttmezőnyben egyszer csak a százból nyolcvanadik lettem. Berecz Zsombi is azt mondta, hogy küzdjek keményen, mert ez egészen más lesz. Akkor még nagy kamaszos önbizalommal azt gondoltam, hogy majd én ezt megoldom. Aztán persze szembejött a valóság. Ott jön rá az ember, hogy lehet valaki korosztályos világbajnok, de a felnőttmezőny első húsz helyezettje között szinte mindenki az volt. Ott már teljesen más a mérce.

Ezért is különleges a mostani világbajnoki cím. Mert nem egy váratlan berobbanásról van szó. Tavaly már vb-negyedik volt, Párizsban is negyedik lett, Európa-bajnokságokon is többször végzett a dobogó közvetlen közelében.

„Már megint egy negyedik hely?”

– Már nagyon sok negyedik helyem volt. A fa éremkollekcióm gyakorlatilag több mint teljes. Azt mondtam, hogy most ebből éremnek kell lennie.

A dublini világbajnokság előtt azonban nem minden alakult tökéletesen Jonatán számára. A tavaszi Grand Slam-szezonban két betegségen is átesett, ami visszavetette az állóképességét. Az Európa-bajnokságon tizenegyedik lett, majd fokozatosan kezdett visszatalálni önmagához. Dublinban aztán öt napon keresztül ott volt a legjobbak között. Az éremfutamok előtt harmadik helyen állt, mindössze néhány ponttal az első mögött, majd két rossz futammal visszacsúszott az ötödik helyre.

– Akkor már azt néztem, hogy megint negyedik leszek? Vagy hatodik? Vagy ötödik? Na, ne! Az éremfutam előtt viszont azt mondtam: meg kell csinálnom. Ami a csövön kifér, most a végéig húzom. Nem voltam abban a helyzetben, hogy matekozzak, hogy az angol hogyan megy, az ausztrál mit csinál. Én voltam támadó helyzetben. Csak arra kellett figyelnem, hogy minden futamot a lehető legjobban teljesítsek.

Az első éremfutamban negyedik lett, és a mezőny annyira szoros volt, hogy az első nyolc helyezett gyakorlatilag egy pontcsoportban maradt. Vagyis a világbajnoki cím az utolsó futamban dőlt el. Ott pedig jött egy olyan hátszél, amelyre talán még ő sem számított.

– Nagyon jó rajtom volt, jól értem fel a bójához, aztán a hátszélben rosszul olvastam a körülményeket. Középen próbáltam lemenni, elment a szelem, beragadtam, visszacsúsztam kilencediknek. A következő kreuzban viszont visszajöttem, negyediknek vettem a bóját, utána pedig életem legjobb hátszelével sikerült megelőznöm a többieket. A mai napig nem tudom, hogy jött pont itt, pont akkor és éppen az a hátszél. De hihetetlenül jó volt. Egy olyan pillanatot éltem át, amelyben a fizikai erő, a technikai tudás, a meteorológiai ismeret, a stratégia, a tapasztalat, az intuíció mind engem segített. Flow állapotba kerültem, máig nehezen tudom, hogyan.

Az ünneplés kijár a történelmi győzelemért, a hazai vitorlásközösség és a Magyar Vitorlás Szövetség méltó fogadást tartott a bajnok tiszteletére a minap, ugyanakkor nincs idő hosszan hátradőlni. Brazíliában következik a kvalifikációs világbajnokság, amelyen az olimpiai helyek jelentős részét kiosztják.

– Szeptember végén már elkezdek edzeni Splitben a csapattal. Négy-öt hónap van csak a világbajnokságig, ez pedig túl kevés ahhoz, hogy most elengedjem magam, aztán újra visszatérjek az alapozáshoz és a versenyrutinhoz. Ha nem csak négy hónapig szeretnék világbajnok lenni, akkor nagyon hamar ismételni kell. És én készen állok erre.

Vadnai Benjámin és öccse, Jonatán gyerekkoruktól kezdve együtt készültek az olimpiai szereplésre, miközben hosszú éveken át az sem volt egyértelmű, hogy végül melyikük képviselheti Magyarországot. Bár Benjámin 2024-ben befejezte aktív versenyzői pályafutását, ma is szorosan része testvére felkészülésének: edzéseken segít, a technikai háttérben támogatja, és közös vállalkozásukban is együtt dolgoznak. A történelmi világbajnoki cím után arról kérdeztük, mit jelent számára Jonatán sikere. – Úgy örülök Jonatán győzelmének, mintha az enyém lenne. Nagyon büszke vagyok rá. Nemcsak arra, hogy most világbajnok lett, hanem leginkább arra az útra, amelyet bejárt. Ha harmadik vagy második lett volna, akkor is ugyanazt a munkát tette volna bele, és én ugyanúgy büszke lennék rá. – Gyerekkoruktól kezdve együtt vitorláztak. Mennyit jelentett, hogy ott voltak egymásnak? – Nagyon sokat. A vitorlázásban nem lehet úgy lemérni a teljesítményt, mint például az úszásban vagy a futásban. Nem azt látjuk, hogy valaki száz métert hány másodperc alatt teljesít. A környezet mindig változik, ezért szükség van jó edzőpartnerekre a vízen. Ha melletted van valaki, aki gyorsabb nálad, akkor meg akarod verni. Nekem idősebb testvérként ez nagyon fontos szerepet jelentett. Jonatán mindig meg akart előzni, utol akart érni, és meg akarta szerezni azokat a korosztályos eredményeket, amelyeket én már elértem. – Később azonban riválisok is lettek, hiszen egy nemzetből csak egyikük indulhatott az olimpián. Nehéz volt ezt testvérként kezelni? – Egyáltalán nem volt könnyű, de talán pont azért tudtuk jól kezelni, mert testvérek vagyunk. Mind a ketten ugyanazt akartuk, de ha a másiknak sikerült, akkor őszintén tudtunk örülni neki. Én is örültem, amikor Jonatán kijutott Párizsba, és most is ugyanilyen őszintén örülök a világbajnoki címének. – Ön 2024-ben befejezte az aktív versenyzést. Mennyire maradt része az életének azóta a vitorlázás? – Nagyon is. Van egy közös vállalkozásunk, amelyet együtt építünk, és közben Jonatán szakmai hátterében is igyekszem segíteni. Ha kell, az itthoni edzéseit segítem, technikai kérdésekben pedig a sok év versenyzésből és a kapcsolatrendszeremből adódóan tudok támasza lenni.. Svertet, kormányt, árbócot vagy más felszerelést kell beszerezni, abban is próbálom levenni róla a terhet. – A világbajnokság utolsó futamát itthonról követte. Ilyenkor fejben ön is ott van a vizen? – Elkerülhetetlen ez ilyenkor. Tudtuk, hogy néhány pont választja el egymástól a versenyzőket, és gyakorlatilag bármi megtörténhet. Berecz Zsombival együtt néztük és számolgattuk, milyen eredmények kellenek. Joninak viszont a vízen már nem kellett számolgatnia. Azt csinálta, amit tud. És végül tökéletesen oldotta meg. – Mi volt az, ami a leginkább lenyűgözte? – Hogy ekkora nyomás alatt is képes volt kihozni magából a maximumot. Az utolsó futamban volt egy pont, amikor hátracsúszott, aztán mégis vissza tudott jönni, és a hátszélben elképesztő tempót ment. Ehhez nagyon magas szintű koncentráció és egyfajta flow állapot kell. Szerintem ez az egyik legfontosabb tapasztalat az olimpia előtt. Hosszú volt a bejárt út, már bármi lesz a jövőben, Joni történelmet írt. Remélem, ez egyben le is veszi a terhet a jövőben a válláról.