Az ígéret, az ellentét és a ketyegő óra – Szűcs Miklós publicisztikája

Egy újabb év, amikor a magyar asztalitenisz nem került közelebb sem a világ, sem a kontinens legjobbjai­hoz. Pedig Kovacsics Imre, a honi szövetség elnöke 2023. júniusi megválasztása után azt találta mondani, biztos benne, hogy pingpongozóink három éven belül csatlakoznak Európa elitjéhez, öt év múlva pedig a világ legjobbai között tartják őket számon. Nos, előbbiről már lecsúsztunk, utóbbira még van másfél év, de ha komolyan vesszük magunkat, ezt szóba sem hozzuk, felesleges ilyesmiről beszélni – bár hozzáteszem, reálisan nézve ez 2023 nyarán sem volt másképp. Legyünk elnézők, a hangzatos mondatot tekintsük a sportágba kívülről érkezve új feladatot vállaló elnök lelkesedésből fakadó költői túlzásának, ami persze sokkal elfogadhatóbb lenne, ha legalább látszanának az előrelépés jelei – de ilyenek nem nagyon vannak.

A vasárnap befejeződött Európa-bajnokság magyar mérlege árnyaltan fogalmazva is kínos, de egy erősebb jelző sem lenne megalapozatlan. A kontinenstorna 1958 óta íródó történetében idáig 122 érmet szereztünk, ebből 39 volt arany, az összesített éremtáblázaton a második helyen állunk, szóval van mire büszkének lennünk. Ehhez képest az elmúlt héten Ljubljanában női egyesben és női párosban sem volt magyar versenyző a főtáblán, azaz egyesben a 64, párosban pedig a 32 között, míg férfi egyesben a legjobb 32, férfi és vegyes párosban pedig a legjobb 16 között már nem voltunk érdekeltek.

Az Eb-n látottakat természetesen nem lehet kizárólag a jelenlegi szereplők nyakába varrni, ennél jóval hosszabb volt az idáig vezető út, az utóbbi három esztendőben történtek alól azonban a sportág vezérkarát már nem lehet felmenteni. Férficsapatunk a 2023 őszén megrendezett Eb-n a negyeddöntőben meccs­labdáról kapott ki a későbbi győztes házigazda svédektől, vagyis hajszálnyira voltunk az éremtől. A Kovacsics Imre vezette elnökségnek azonban ez nem volt elég, menesztette Muskó Péter kapitányt, a csapatban szereplő játékosokat Szudi Ádám kivételével félretette, pedig Majoros Bence, Ecseki Nándor és Lakatos Tamás is jó korban, a húszas évei második felében volt éppen, s megbecsülést érdemlő eredményeket hozott. Hogy csak néhányat említsek, Majoros 2020 januárjában 59. volt a világranglistán, egyesben kvalifikált a tokiói olimpiára, akkoriban top 20-as játékost is legyőzött; az Ecseki Nándor, Szudi Ádám párosnak 2021-ből van Eb-bronza (nem mellesleg ez a magyar asztalitenisz eddigi utolsó Eb-érme), s volt idő, amikor a páros-világranglistán a legjobb öt között jegyezték. A 2023-ban elveszített negyeddöntős szereplés tehát nem volt elég, a 2025-ben látott látványos visszaesés, a 19-20. hely viszont már belefért, ennek ugyanis nem lettek következményei.

Ugyancsak megmagyarázhatatlan döntés, hogy a női kapitányt, Bátorfi Zoltánt is kirúgták. A szakember azóta a női vonalon Európa egyik legjobbjának számító német válogatott másodedzője, az elmúlt években az ő közreműködésével Eb-aranyat és vb-bronzot szereztek a németek, tehát objektíven kijelenthetjük, ért a szakmájához. Az irányításával csapatban, egyesben és vegyes párosban is volt olimpiai résztvevőnk, viszont ez mit sem számított, női csapatunk a 2023-as Eb-n a nyolcaddöntőben kiesett, ezt pedig kevésnek ítélte meg a szövetség vezetősége – ehhez képest 2025-ben pontosan ugyanezt érte el az együttes, ám valamiért akkor elnézőbb volt a vezérkar.

Természetesen itt is voltak partvonalon kívülre kerülő játékosok: Póta Georgina ugyan akkor még maradt, Madarász Dóra és Bálint Bernadett lemondta a válogatottságot – gyaníthatóan nem ok nélkül… –, a többiekre pedig nem számítottak. Akárcsak a férfiaknál, a hölgyeknél is az utánpótlás-nevelés, a jövő építése címszó alatt hoztak helyzetbe nyilván tehetséges, de még rutintalan fiatalokat. Közülük többen az utánpótlás Eb-ken sem tudták igazán megmutatni magukat, akinek pedig sikerült – például az ifjúsági Eb-aranyat szerző Szántosi Dávid –, még a felnőttmezőnybe való akklimatizálódással küzd. Lehetőséget kell adni a feltörekvő generációnak, ez nem kérdéses, de nem úgy, hogy ajándékba kapja a címeres mezt. Ez senkinek sem jó. A fiatalok nem érzik, hogy megdolgoztak érte, a mellőzöttek sértődötté, motiválatlanná válnak, az eredmények pedig – mint az jól látható – elmaradnak. Klasszikus lost–lost helyzet, ezen csak veszíteni lehet. De ha már az utánpótlást helyezi előtérbe a szakmai vezetőség, nehezen megmagyarázható, miként fajulhatott odáig az edző-édesapa Fazekas Péter és a szövetség közötti vita, hogy a sportág nemcsak magyar, hanem nemzetközi szinten is egyik legnagyobb ígéretének tartott – az U13-as világranglistán a 2., egy korosztállyal feljebb, az U15-ösök között pedig a 16. – Fazekas Lizett az év eleje óta már horvát színekben versenyez, déli szomszédunknak szállítja a sikereket. Éppen, amikor nem dúskálunk a tehetségekben, a nyári korosztályos Eb-n például néhány negyeddöntős helynél többre nem futotta a magyar küldöttség erejéből, vagyis az utánpótlásban is akadnak aggasztó jelek.

Mindezek persze a sportágban meglévő problémák csak kis százalékát teszik ki. A kirakatban elsősorban ezek látszanak, az átlagos sportrajongó legfeljebb az Európa-bajnoki eredményekről hallott – másról esélye sem nagyon lehetett, hiszen felnőttszinten minden bizonnyal forráshiány miatt alig-alig versenyeznek külföldön a mieink, ami persze újabb kérdéseket vet fel –, meg talán Fazekas Lizett esetéről, de már utóbbi sem biztos. A gondok azonban ennél sokkal mélyebben gyökereznek. A magyar asztaliteniszt évtizedek óta toxikus légkör jellemzi. Az irányítást 2023-ban átvevő elnökség egyik vállalt célja volt, hogy ezen változtasson, de nem sikerült, sőt, rosszabb lett a helyzet. Az ellentétek mostanra olyan szintre emelkedtek, ami még ebben a történelmileg megosztott közegben is kivételes: a sportágat irányítók, illetve a köreikhez tartozók minden bevethető eszközzel igyekeznek pozícióban maradni, az ellenoldal pedig nagy erőkkel próbál mozgósítani a „rendszerváltásért”. A vélt vagy valós sérelmek listája mindkét oldalon végtelenül hosszú, a szóban, írásban, a közösségi médiában zajló szócsata pedig nemegyszer szint alatti, vállalhatatlan. Mindkét oldalnak van, lehet igazsága, de az nem fordulhat elő – különösen a mostani helyzetben –, hogy a sportágat irányítók ilyen-olyan okok miatt nem tudnak, nem akarnak (a megfelelő rész aláhúzandó) kommunikálni a velük egyet nem értőkkel csak azért, mert ők nem tudnak, nem akarnak (a megfelelő rész aláhúzandó) beállni az általuk elképzelt sorba.

Ha emiatt akár csak egy előremutató, jó elképzelés elsikkad, az a haláltusájával küzdő magyar asztalitenisz mostani helyzetében nemcsak hiba. Bűn, ami egy újabb szög a sportág koporsójába, miközben az óra tovább ketyeg.

Tik-tak, tik-tak…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!