Gyulay Zsolt: Egy budapesti központú közép-európai olimpiának minden pályázóval szemben nagy esélye lehet

– Az olimpiai rendezésről szóló vitákban rendre előkerül a költség, az infrastruktúra és a gazdasági megtérülés kérdése. A Nemzeti Sport olvasóit azonban legalább ennyire érdekelheti, hogy mit nyerhet maga a magyar sport egy olimpia megrendezésével. Mennyire képes egy olimpia felkészülési időszaka megváltoztatni egy ország sportági erőviszonyait?
– Ez valóban nagyon fontos kérdés, mert az olimpiával kapcsolatban mindig az vetődik fel, hogy mennyibe kerül, mit kell még építeni, és így tovább. Amikor legutóbb egy kerekasztal-beszélgetésen a főpolgármester, Karácsony Gergely a fővárosi fejlesztésekről beszélt, én természetesen a magyar sport jövőjét emeltem ki. A Magyar Olimpiai Bizottság – a fővárossal együtt – felelős ezért a projektért, és számunkra alapvető kérdés, hogy mi történik magával a sporttal. Nem kell történelmi érveket elővennünk, vagy újra és újra hangsúlyoznunk, hogy Magyarország a nyári olimpiák éremtáblázatán az első tíz ország között van, egyetlen olyanként, ahol még nem rendeztek olimpiát. Ezek önmagukban nem jelentenének garanciát arra, hogy megkapjuk a rendezés jogát. De a magyar sport jövője nagyon is fontos szempont. Franciaország példája is azt mutatta, hogy hosszú távú koncepciót érdemes készíteni, amely nem kizárólag az élsport fejlesztéséről szól, hanem arról is, milyen hatása lehet a sportnak a társadalomra és a környezetünkre.

– Gyakran emlegetik Nagy-Britanniát, amely az 1996-os atlantai olimpia egyetlen aranyérme után a londoni játékokon már a világ legeredményesebb nemzetei közé emelkedett. Ez követhető modell?
– Igen, London nagyon jó példa. A britek úttörők voltak abban, hogy miként lehet hosszú távú koncepcióval, tudatos fejlesztésekkel és különböző, innovatív módszerekkel az élsportra is hatni. De említhetném a hollandokat, az olaszokat, a norvégokat vagy a spanyolokat is. Óriási innováció és erőforrás áll ezek mögött a sportnemzetek mögött. A németek mindig is erősek voltak, de a müncheni pályázattal biztosan rátesznek még egy lapáttal. Ázsiában pedig a hatalmas merítési bázis is nagy előnyt jelent.

– Ha Magyarország rendezhetne olimpiát, a házigazda státusz önmagában is jelentősen bővíthetné a magyar csapatot. Mekkorára duzzadhatna fel az olimpiai küldöttség?
– Egy házigazda szinte minden versenyszámban elindulhat, ezért valóban egészen más lehetőségekről beszélünk. A mostani 170-180 fős csapatunkból akár négyszázötven-ötszáz fős is lehetne. Még labdarúgásban is megmérethetnénk magunkat, amelyben az európai csapatok kvalifikációja rendkívül nehéz, hiszen mindössze három európai válogatott jut ki az olimpiára. Házigazdaként olyan sportágakban is megmérethetnénk magunkat, amelyekben egyébként szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz lenne kvótát szerezni. Ráadásul a rendező ország sportágat is választhat.

– Ez utóbbi különösen érdekes lehetőség. Magyarország szempontjából felvetődhet olyan sportág, amelyben rendkívül eredményesek vagyunk, noha jelenleg nem olimpiai sportág? 
– Természetesen. És ez az egész régió számára fontos lehet, hiszen Közép-Európában hagyományos olimpiai nemzetek vannak, évszázados sportkultúrával. Ha megnézzük a Los Angeles-i olimpiát, azt látjuk, hogy ott olyan sportágak kerülnek előtérbe, mint a krikett, a flag football vagy a baseball-softball – nyilván ezek az államokban népszerűek, de viszonylag távol vannak a magyar olimpiai sportkultúrától. Ha mi rendeznénk, nyilván mi is tudnánk egy picit formálni az olimpia műsorát – de ez természetesen csak egy a nagyon sok fontos sportszakmai szempont közül. 

– Ha már a sportági fejlesztésről beszélünk: a falmászásban, a vadvízi kajakban vagy más, Magyarországon kevésbé meghonosodó olimpiai sportágban akár a nulláról is el lehetne kezdeni az építkezést? Tíz év alatt lehet perspektíva abban, hogy új sportágakban nemzetközi szintre jussunk?
– Ezt pillanatnyilag nehéz lenne megmondani. Tudom, itthon az a vélekedés, hogy az elmúlt években számolatlanul ömlött a pénz a sportba, pedig más országokban sokkal nagyobb erőforrásokat mozgatnak meg a sportfejlesztés érdekében, mint nálunk. Azt gondolom, nekünk itthon azért is hálát kell adni, ha a hagyományos sikersportágakban meg tudjuk őrizni a világban elfoglalt helyünket. Ha a környező országokat nézzük, vagy akár csak Lengyelországot – amely sportfinanszírozásban fényévekkel előttünk jár –, az is nagy eredmény lenne, ha a magyar sport képes tartani a tempót. 

– Vagyis először a meglévő erősségeinket kell megőriznünk, és csak utána lehet szélesíteni a bázist?
– Nem azt mondom, hogy ne bővítsük a sportágak körét, hanem azt, hogy ehhez teljesen más szemléletre lenne szükség. A hosszú távú kiszámíthatóság nélkülözhetetlen, és ebből a szempontból a 130 éves Magyar Olimpiai Bizottság szerepét is érdemes újragondolni. Úgy hiszem, mi készek vagyunk hosszú távú feladatokat is átvállalni, felajánlottuk a segítségünket, és úgy érzem, fogadókészség is van rá. 

– A sport fejlesztésének másik fontos oldala a közösségi sport és a lakosság aktivitása. A magyar regionális olimpia lehetne egy új korszak kezdete ezen a területen is?
– Százszázalékosan. Ha okosan állítjuk össze a koncepciót, akkor ez egy olyan fenntartható program lehet, amellyel mindenki nyer. Azok az infrastrukturális fejlesztések, amelyek olimpiától függetlenül megvalósulnak a következő tíz évben Budapesten és azokban a vidéki városokban, ahol olimpiai eseményeket rendeznének, mind itt maradnának – az ország szolgálatában. A közlekedés, a vasúti kapcsolatok, az utak állapota alapvető kérdés. És nemcsak az infrastruktúráról van szó. Maga a közös cél is sokat jelenthet az elkövetkező kilenc-tíz évben. Ha 2027 márciusában felkerülünk a NOB szűkített listájára, meghívnak minket a folytatásra, a valódi versenybe, és a közvélemény is megismeri a koncepciót, kialakulhat egy közös víziónk. És most nem pusztán az olimpiarendezésről beszélek, hanem arról is, hogy milyen lelkiállapotba kerül az ország. Azt gondolom, az emberek egészségi állapota, a hétköznapi sportolási lehetőségei és a mozgás iránti elkötelezettsége is javulhat. Franciaországban is láthattuk, milyen fantasztikus aktivitásnövelő programokat vezényeltek le, és ezekből nem csak a párizsiak profitáltak.

– A regionális rendezés gondolata ugyanakkor új típusú együttműködést is kíván. A közép-európai országok olimpiai bizottságának támogatása mennyire lehet fontos?
– Az olimpiák történetében először fordulna elő, hogy nem egyetlen városban vagy országban gondolkodunk, hanem egy egész térségben. Egy Budapest-központú közép-európai rendezés esetében a partnerországok is részesei lehetnek a régió újrapozicionálásának. Ez nem csupán arról szól, hogy bizonyos versenyeket más városokban rendezünk meg, hanem arról is, hogy közösen gondolkodunk a lehetőségekről. És ezzel Budapest számos más térségnek nyitna ajtót a világban az olimpiarendezés felé. Bebizonyíthatnánk, hogy a regionális modell működik és így szélesedne a lehetséges házigazdák köre minden kontinensen. 

– A 2036-os rendezésért több ország is érdeklődik, de a németek müncheni terve különösen nagy kihívás lehet. Ön szerint kikkel kell igazán számolnunk a versenyben?
– Minden versenytársunkat tiszteljük, mindegyikük erős szereplő a mezőnyben, és mi mindegyikükkel szemben szeretnénk győzni. Célunk világos: a Párizs utáni első európai házigazda szeretnénk lenni. Lehet, hogy nem is kizárólag 2036-ról, hanem 2040-ről, esetleg 2044-ről is kell beszélnünk, hiszen még nem tudjuk, mikor tér vissza az olimpia Európába. Én azonban azt gondolom, egy Budapest-központú közép-európai olimpiának mindenkivel szemben nagyon nagy esélye lehet. Münchenben már volt olimpia, ahogyan Moszkvában is, ebben a régióban viszont még soha. Egy közép-európai olimpia területi kiterjedése ráadásul semmivel sem lenne nagyobb, mint a Los Angeles-i vagy brisbane-i olimpiáé.

– Tehát a németeket kell figyelnünk? Olimpiai bajnokként Ön pontosan tudja, milyen fontos, hogy az ember az ellenfeleit is ismerje, ne csak a saját feladatára koncentráljon.
– Mindig a németeket néztük, mindig velük versenyeztünk. De ez most nem egy magyar–német meccs – jó hír a nemzetközi olimpiai mozgalom számára, hogy a mozgalom mindegyik érdeklődővel jól járna. Komolyan gondolom: nagyra becsüljük mindegyik riválisunkat, ám a végén mi szeretnénk felállni a dobogó tetejére. Ez sok munkát kíván, de páratlan érzés. Az egész nemzet nyerhetne olimpiát, az egész nemzet lehetne bajnok – megtisztelő és motiváló ezért dolgozni csapatban. 

– A jelenlegi német sportminiszter is olimpiai bajnok – érdekes személyes verseny is lehet ez…
– Ronald Rauhénak is két aranya van, igaz – de utánam jött… – mondja félmosollyal.

– Térjünk vissza a létesítményekre! A napokban különféle számháborúkat olvashattunk arról, hogy a meglévő magyar sportlétesítmények befogadóképessége megfelel-e az olimpiai követelményeknek. A MOB és a főváros koncepciója ugyanakkor új sportlétesítmények építésével nem számol. Milyen megoldások jöhetnek szóba?
– Alapvetően azt mondtuk, hogy nem építünk új stadiont, azzal kell főznünk, amink van – ami pedig nincs, arra a megoldást a környéken kell keresni. Csak olyan ideiglenes létesítményt szabad építeni, amely költséghatékonyan visszabontható, vagy amelyre a fővárosnak egyébként is szüksége van, és később közcélokra is használható. A Duna Arénát például ki lehet bővíteni 20 ezres befogadóképességűre, Párizsban 16 ezres volt az uszoda. Megvannak a mérnöki terveink az atlétikai stadion bővítésére 50 ezresre, amit Sebastian Coe a budapesti világdöntőn pont jó méretnek minősített a koncepciónk megtárgyalásakor. Ezeket természetesen meg kell vizsgálni, és azt is meg kell nézni, mennyibe kerülne mindez. De hangsúlyozom: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság részéről nincsenek olyan merev kötelmek, amelyekhez mindenáron igazodni kellene. Az új koncepció éppen azért nagyszerű, mert a NOB alkalmazkodik a városhoz, a rendező adottságaihoz, és nem a várost kell hozzáigazítani valami absztrakt követelményhez. Nem az a legfontosabb szempont, hogy hány ember fér be egy uszodába vagy atlétikai stadionba. Egy közép-európai olimpiáról beszélünk, amelyen az egész város, az egész ország, az egész régió egy nagy nézőtér lehet. Úgy kell kialakítani a várost, hogy az később is élhető legyen, és sokat hozzon Budapestnek, illetve a többi városnak is. Ebben kell gondolkodnunk, nem abban, hogy szám szerint hányan ülhetnek egy stadionban. Los Angeles lesz a valaha volt legnagyobb olimpia, Brisbane jóval visszafogottabbnak ígérkezik. A miénk lehet a leginnovatívabb, a legtermészetesebb, a leginkább emberléptékű. És azt se felejtsük el: a helyszínen milliók, a képernyőkön keresztül hatmilliárdan követik a nyári játékokat! Ez hozza majd Budapest ismertségének és vonzerejének forradalmi növekedését.

– Ön olimpikonként és sportvezetőként is számos olimpián részt vett, Szöultól kezdve. A saját élményei alapján mennyire lehetnek jogosak azok a kritikák, amelyek a magyar létesítmények alkalmasságát kérdőjelezik meg?
– Ha nem jártam volna még olimpián, talán hinnék azoknak a hangoknak, amelyek szerint ezeket a helyszíneket nem lehet megfelelő színvonalon kialakítani. Mi pontosan tudjuk, milyen körülmények között zajlottak olimpiai döntők korábban, akár 1988-ban. Párizs is jól nézett ki, de én a kulisszák mögött is láttam, milyen megoldásokkal dolgoztak. Meg lehet és meg is tudjuk csinálni ezeket a létesítményeket úgy, hogy ne csak a képernyőn mutassanak jól, hanem a helyszínen is. Ahogy jelesre vizsgáztak az olimpiai sportágak világbajnokságain is. Érdekes látni, hogy a nemzetközi szakszövetségek és a NOB kitűnőre értékeli őket, mi meg itthon a kákán is csomót keresünk…

– Miközben a remélt olimpiai rendezéssel kapcsolatos munka egyre nagyobb figyelmet kap, a magyar sportnak már a Los Angeles-i játékokra is készülnie kell. Mekkora terhelés ez a MOB számára?
– Valóban rengeteg feladat van, de ez nagy öröm is, amellett, hogy persze kihívás. Jövőre Európai Játékokat és két EYOF-ot is rendeznek – ezek az események körülbelül 400-500 sportolót mozgatnak meg, ami nagy feladatot ró a MOB-ra is. A Los Angeles-i kvalifikáció zajlik, tehát a napi szakmai munkát ugyanúgy végezni kell, mint korábban – így nekem is át kell gondolnom, hogyan osztom be az erőforrásaimat. De a jövővel kapcsolatban szeretnék egy-két dolgot tisztázni: továbbra is az a legfontosabb számomra, amit a megválasztásomkor célul tűztem ki.

– És mi ez a cél?
– Az olimpiai család szolgálata, amibe beletartozik az is, hogy mindent megteszünk azért, hogy egyszer olimpiát rendezzünk. Hiszem, hogy egy olimpiarendezés olyan lehetőség, amellyel minden magyar ember életét jobbá tehetjük. Hamarosan elkészül a koncepció, és ha bemutatjuk, remélem, mindenki belátja, ez történelmi lehetőség az országnak. 

Budapest erősségeit kell megmutatni

Étienne Thobois úgy látja, a magyar fővárosnak már van tapasztalata a nagyobb sportesemények megrendezésével kapcsolatban, és Párizshoz hasonlóan több versenyszámot is a város szívében lehetne tartani.   Magyarországon járt nemrég Étienne Thobois, a Párizs 2024 projekt vezérigazgatója, valamint Sophie Lorant, a Párizs 2024 nemzetközi kapcsolatok igazgatója. Előadásukban visszatekintettek a két évvel ezelőtti olimpiára, bemutatták, hogy milyen pozitív hatása volt a városfejlesztésre (egy szegényebb kerületben alakították ki az olimpiai falut), a közlekedésre (új metróvonal létesült), bővült a munkaerőpiac és a gyerekek életében is fontosabb szerep jutott a sportnak. Nézőpontjuk szerint csak olyat szükséges építeni, ami mindenképp kell, különben be lehet vonni a folyót, a város utcáit is.   Karácsony Gergely főpolgármester a tervezett budapesti olimpia kapcsán a Dunát emelte ki, a folyam és a város kapcsolatát újra lehetne definiálni, a játékok pedig egyúttal értékteremtéssel is érnének fel, valamint közösségi sikert is hoznának, hiszen megmutathatnánk, mire vagyunk képesek.   „Tollaslabdázóként évente jártam a Hungarian Open versenyre Budapestre – elevenítette fel magyarországi élményeit Thobois a Nemzeti Sportnak. – Hogy a város alkalmas lenne-e megrendezni egy olimpiát? Erre a kérdésre maguknak kell leginkább megadni a választ, én mindenesetre úgy látom, hogy abszolút alkalmas lenne. A NOB új szabályai lehetőséget adnak mindenkinek. London és Párizs is megmutatta, hogy az európai fővárosok nagyszerű rendezők. Magyarország esetében is adva van a kulturális és építészeti örökség, ráadásul ez egy sportos ország, már számos nagy sportrendezvénynek otthont adott, például atlétikai vagy vizes világbajnokságnak, vagy legutóbb az atlétikai világdöntőnek. Van tehát már némi tapasztalatuk a rendezésben, Budapest különleges pozíciót tölt be szervezői szempontból.”   Ha csupán az olimpiákat nézzük, az utóbbi két évtizedben csak Magyarországnál nagyobb méretű és lakosságszámú államok (Kína, Egyesült Királyság, Brazília, Japán és Franciaország), valamint nagyobb települések (Peking, London, Rio de Janeiro, Tokió és Párizs) adtak otthont az eseménynek. Thobois szerint azonban nem az ország vagy a város lakosságának nagysága a lényeges ebből a szempontból. „Ez az egész nézőpont kérdése. A labdarúgó-világbajnokságot rendező Katar kisebb, mint Magyarország, és Brisbane sem akkora város, mint Budapest, mégis ott rendezik a 2032-es játékokat. Ausztrália valóban nagyobb, de csak földrajzi értelemben. Másképp kell nézni, a történetre szükséges építeni: mi az, ami Budapestnek megvan, másoknak viszont nincs? Sportolói szemmel nézve úgy gondolom, az erősségeid alapján nyersz, ezt kell ebben az esetben is kidomborítani.”   A párizsi olimpia egyik ikonikus pillanata volt a város utcáin zajló kerékpárverseny, a Montmartre hangulatos, kanyargós utcái azóta bekerültek a Tour de France programjába is. Thobois szerint a magyar fővárosban is lehetne hasonló élményt nyújtani a szurkolóknak.   „Mindenhol vannak lehetőségek igazi különlegességek kidomborítására. Csak ismételni tudom, használják az erősségüket! Fantasztikus kerékpárversenyt lehetne rendezni a városban, csodálatos a táj, lenyűgöző a környezet, itt is olyan képek és videók készülnének, amelyek bejárják a világot. Párizsban kidolgoztuk azt az ötletet, hogy a város szívében rendezzünk több versenyt, a triatlon, a futás és a kerékpározás is idetartozik. Ez olyan városokban lehetséges, amelyek magukban hordozzák a régi idők építészetét.”   A vezérigazgató úgy látja, hatalmas lehetőség előtt áll Budapest.   „Az olimpiai játékok alatt egymillió néző járta be Párizs utcáit, ha tehát egy város otthont ad egy ekkora eseménynek, az remek lehetőséget kínál arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Fantasztikus esély, csak önökön múlik, hogy élnek-e vele.” J. B.