Isten önnel, Herr Lauda! – Tóth Anita jegyzete

„Na, akkor csináljuk, de gyorsan!” – mondta Niki Lauda.

„Gyorsaaaan? Egész életemben erre vártam, ne legyen már gyorsan…” – válaszoltam megszeppenve, miközben kollégám, Zsoldos Barna, aki az interjút szervezte, villámló szemekkel nézett rám. Azt gondolta, Lauda most feláll és faképnél hagy minket. Tudtam, hogy nem.

Kőkemény – igaz. Harcos – igaz. Nyers – nem is kérdés. De ember, nagyon jó ember. Még ha kicsit meg is hökkent a fenti párbeszéden. Aztán valami mosolyféle jelent meg a szája szegletében, kicsit ijesztő is volt, de rám nézett és bólintott.

És akkor elkezdhettük a szokásos játékot. Én az „outsider szőkét” adtam, aki mindig kizökkenti a fiúkat a szakmázásból, de azért tájékozott és próbál érzékeny pontra tapintani, Barna a vérprofi szakírót, aki kívülről-belülről ismeri ezt a zárt világot. Százszor próbáltuk, százszor bevált.

Laudának tetszett az egész, kritizálta a közösségi médiát, amely szerint valami vagy fantasztikus, vagy katasztrofális, amely miatt eltűnt a normális szín az életből, amelyben sohasem látsz szomorú fotókat az emberekről, mindenki csak színlel.

Ő a Formula–1-nek még abban a korszakában versenyzett, amikor nem volt helye a színjátéknak, amikor ha valami nem tetszett, az ember nem a rádión hisztizett, hanem beverte a másik képét, amikor évente egy-két pilóta meghalt a mezőnyből. S mindenkinek el kellett döntenie, képes-e ezt elviselni vagy sem. Ő elviselte, mert uralni tudta az autót.

„Sokan kritizálták a Formula 1-et a szükségtelen rizikó miatt, de milyen lenne az élet, ha mindig csak azt tennénk, ami szükséges?” – kérdezte egyszer. És tényleg: milyen???

Beszélt a félelmeiről, a magasságokról és mélységekről, amelyeket megjárt, s arról, hogy három világbajnoki címét alighanem annak is köszönhette, hogy félelem nélkül született. Néhány témát érintve hangosan velünk nevetett, és magasról tett arra, hogy az asztalunktól három méterre kígyózó sorban várják az újságírók. A végén még ő kérdezte, hogy megvagyunk-e, majd amikor bólintottunk, megköszönte. Meg-kö-szön-te! Lauda! Életünk egyik legnagyobb élményét.

Herr Lauda, megtiszteltetés volt a távolból csodálni, kicsit talán megismerni és meginterjúvolni önt.

S bár mindig a technikás pályákat szerette, legyen egyenes útja a mennyországig.

Nem kell már sem nagy fék, sem padlógáz...