Eb 2020: „Mancini a nulláról épített nyerő együttest”

GIOVANNI COSTANTINO, az MTK Budapest olasz vezetőedzője: – Megérdemelten nyerte meg Olaszország az Európa-bajnokságot, Roberto Mancini együttese volt a legkiegyensúlyozottabb csapat. A döntő is ezt mutatta, az olaszok jobbak voltak, mint az angolok. Nem lehet semmilyen érvet hozni amellett, hogy Olaszország miért ne érdemelte volna meg a győzelmet. A 2018-as sikertelen vb-kvalifikáció után Roberto Mancini változtatott a csapat mentalitásán. A játékfelfogás más lett, mint ami a hagyományos olasz labdarúgást jellemzi. Korábban a catenaccio és a kontratámadás volt a megszokott, most látványosabb futballt láthattunk. Ez a sport nemcsak a végeredményről szól, hanem az is fontos, hogy hogyan jutunk el a hármas sípszóig. Az olaszoknak nem számított, hogy Anglia ellen a Wembleyben játszanak az Európa-bajnoki fináléban, nem adták fel a stílusukat, nem alkalmazkodtak az ellenfélhez. Igaz, hogy Gianluigi Donnarumma lett a torna legjobbja, ám nehéz kiemelni egy-egy játékost, mert csapatként működött kiválóan a válogatott.

SIMON EVANS, a Reuters korábbi magyarországi, jelenlegi angol tudósítója: – Ennél szebben nem is kezdődhetett volna a döntő, de sajnos az első tíz-tizenöt perc után kicsúszott az irányítás Anglia kezéből. Elképesztő volt látni, hogy a második félidőben Olaszország mekkora fölényben játszik a Wembleyben, a döntőben, Anglia ellen... Roberto Mancini a fordulás utáni percekben kettőt is cserélt, ezzel együttese magához ragadta a kezdeményezést, Gareth Southgate viszont nem reagált érdemben a másik kapitány húzásaira. Több kiváló támadó ült a padon, és mivel csak a kétszer tizenöt perces hosszabbítás utolsó perceiben cserélt, talán túlságosan óvatos volt. Sokan úgy érzik, az együttes úgy maradt alul, hogy nem volt esélye kihozni magából a maximumot. Nagy csalódás a finálé, de nem katasztrófa. Látni kell, hogy a vb-elődöntő után ezúttal az Eb-fináléba jutott Anglia, a csapatban pedig sok a fiatal tehetség, akik már a jövő évi, katari világbajnokságon nagyot dobhatnak.”

GIANNI MERLO, az AIPS olasz elnöke: – Vasárnap reggel érkeztem Tokióba, itteni idő szerint hajnali négykor kezdődött a döntő, de sebaj, az időeltolódás miatt amúgy sem tudtam volna aludni. Furcsa volt a világ másik végéről nézni a meccset, a lefújás után pedig sorra jöttek a gratuláló üzenetek. Pedig ha valaki megérdemli a gratulációt, az nem én vagyok, hanem Roberto Mancini. A kapitányunk a pályán kívül inkább brit, mint olasz, kifogástalan eleganciával és hidegvérrel kormányozta a csapatot az aranyéremig, maga a megtestesült kultúra. A nulláról, a történelmi mélypontról épített nyerő együttest, amely annak köszönhette a sikerét, hogy valóban nagybetűs csapatként játszott. A válogatott bizonyította, hogy a mindent elsöprő egység és kohézió csodákra képes. Nem mondom, hogy a katari világbajnokságon ezek után az arany a cél, de a válogatott megteremtette a sikeres folytatás alapjait.

ZWACK SÁNDOR. a Zwack Unicum Nyrt Igazgatóságának elnöke: – Firenzében születtem, húsz évig éltem a városban, úgyhogy a magyar válogatott búcsúja után az olaszok sikeréért szorítottam. Korábban dolgoztam Londonban, érzékeltem, hogy az angolok félig-meddig félvállról veszik az ottani kivándorolt olaszokat, így el tudom képzelni, mit jelentett a vasárnapi győzelem az itáliai drukkereknek. Az elmúlt másfél év megpróbáltatásai után az egész országnak lendületet adhat a mostani siker. Ebben a csapatban nincsenek klasszis csatárok és csillagok, ám a válogatott így is támadófutballal menetelt az arany­éremig.