A kaptafa mellől – Malonyai Péter jegyzete

EGYSZERŰ JÁTÉK a futball, mondhat akárki, akármennyi okosságot, a végén úgyis az számít, mi történik a pályán. Ezzel a magyar–skóttal is úgy volt, hogy annyi hozzáértő bölcsesség hangzott el előtte, hogy a fele elegendő a legmagasabb létező licenchez.

Csak hát a sport és benne a futball már csak olyan, hogy a gyakorlat a lényeg, így aztán az első félidőben csak az derült ki, hogy mindkét csapat elszánt, összpontosít a végletekig, gólt semmikép nem akar kapni, ám a támadás már más kávéház, ott mindennél többet számítanak a képességek, az ötletek, a kreativitás, a pillanatnyi helyzetfelismerés.

Csak éppen nem volt mit felismerni, ha nem a magyar válogatott az egyik fél, akkor bizony éppen úgy elszunnyad(hat)tam volna, mint a hetvenes évek egyes művész(kedő)filmjein, amikor az önmegvalósítás lila köde borult rá a mozira. Biztos igazságtalan vagyok, elvégre Európa-bajnokság, tét meg minden, gondolom, nagy taktikai harc zajlott a pályán (mint szokták mondani), ám ez nem táplálhatta a magyar sikerhez fűződő reményeimet. Aki nálunk tud futballozni, arról nem derült ki, aki a szorgalmával viszi valamire, az hozta az átlagát, de ez – bevallom – nekem kevés akkor, amikor a várakozás meglehet nagyobb, mint kellene, de van háttere. Ez se kevés, ám egy ki-ki meccsen semmi.

Aztán a második félidőben sem változott semmi, már-már temetni lehetett a reményeinket (temettem is), amikor a legeslegutolsó pillanatban jött Csoboth Kevin gólja – győzött Magyaroszág, és van esélye a továbbjutásra.

Hogy mi lesz, nem tudható, de én mindenesetre már most köszönöm annak, akit illet, hogy ott vagyunk az Európa-bajnokságon. A reményeket is, a többit pedig meglátjuk. Ez a tegnapi boldog vég mindent megér. Jósolni nem vagyok hajlandó.

A suszter maradjon a kaptafánál.