Frankó – Malonyai Péter jegyzete

Kezdődik a nagyhét, keddig kiderül, mely csapatok jutnak ki egyenes ágon a futball-világbajnokságra. Az esélylatolgatás nem kenyerem, inkább érzelmileg közelítem meg a témát, némi irigységgel persze – de egyelőre hagyjuk a mi válogatottunkat is.

Legalábbis, a jelenlegit. A múltból szívesebben merítek, emlékszem például, hogy 1965-ben a Népstadionban ki-ki meccset játszottunk az NDK-val, s előtte egy héten át az akkor még hiányzó különleges médiafelhajtás nélkül, a mérkőzés hetében ott is előkerült a kérdés – ott leszünk? nem leszünk ott? –, ahol nem volt semmi helye, például a közértben, sorbaállás közben. A jegyeket már korábban szétkapkodták, a Népsport „Esélyesek vagyunk, de az NDK nem adta fel” címmel utalt arra, hogy ha bennünket megvernek, s a csoport utolsó meccsén Ausztriát is, ők mennek Angliába.

Ezt persze senki nem tudta elképzelni, még akkor sem, amikor a keleti németek vezetést szereztek a 30. percben. Nem nyújtom, 3:2 lett a vége, s persze bosszankodás, hogy csak ilyen nehezen…

Óh, a boldog fanyalgás kora… Amikor az igen, de játszott, és nem a sajnos…

Nos, ha megnézem az európai csoportok listavezetőit, nem látok semmi meglepőt. Franciaország, Németország, Lengyelország, Anglia, Spanyolország, Belgium, Horvátország – természetes, már ki tudja, mióta. Kilóg a sorból Szerbia és Svájc, de csak látszólag. A szerbeknél az első helyet szinte kínálja a csoportbeosztás, meg persze láttam a Partizan Vidi elleni magától értetődő könyörtelenségét. Ahogy Svájcnál az Európa-bajnok Portugália elleni egy évvel ezelőtti sikert, s persze náluk a nyolcból nyolc akárhonnan nézve is száz százalék. Csak ők jutottak el százig.

A csoportelsők névsora arra is utal, hogy növelhetik akármennyire egy-egy torna létszámát, mondhatják a kicsire, hogy nagy, véletlenek nincsenek, hosszú távon mindig kiderül a frankó (hogy sikersportágból, szűkebben Kemény Dénestől idézzek).

Ennek jegyében mi azért küzdünk, hogy megelőzzük Feröert a csoportban.

A kicsik gondja is lehet nagy.