A Skorpió utcai fiúk – Malonyai Péter publicisztikája

A világbajnoki csinnadratta mögött megbújt a megállapodás, amelyet a nemzetközi játékos-szakszervezet, a FIFPro (Fédération Internationale des Associations de Footballeurs Professionnels) kötött a világszövetséggel (FIFA). Az alku pozitívuma, hogy januártól a kivásárlási záradék kötelező lesz a játékosszerződéseknél, ami jó, mert a rögzített összeg fejében a klubok kötelesek elengedni játékosaikat. Emellett – és ez az érdekes – a szervezet helyet kap a nagy hatalmú FIFA-tanácsban, s bizottsági tagsághoz is jut.

Semmi sincsen ingyen, a FIFPro hatalomhoz jutása sem. A szervezet és valamennyi tagszervezete ugyanis cserébe visszavon minden, a FIFA ellen indított pert és tanácsadóként sem vállal szerepet az ilyen eljárásokban. Ami a megszűnt ügyeket illeti, alapvetően azért pereltek, mert a FIFA egyoldalúan határozza meg a nemzetközi versenynaptárt, visszaél erőfölényével a futball irányításában, nem biztosít megfelelő konzultációt a játékosokkal és a ligákkal. Az Európai Bizottsághoz benyújtott panasz szerint a FIFA szabályalkotóként és a nagy tornák szervezőjeként egyeduralkodó, a versenynaptárral kapcsolatos döntései sértik az európai versenyjogot.

A peres felek most egymás keblére borultak, miközben az ügyek még mindig jogorvoslatra várnak. A FIFPro az én olvasatomban egyszerűen elárulta a futballistákat és az ügyet (érdekvédelem), amelyre szerződött, persze, hogy a hatalom kedvéért. A kérdés örök: hatékonyabb-e egy szervezet tagjaként ülni az asztalnál és esetleg befolyásolni a működést, vagy jobb kívülről nyomást gyakorolni, s kikényszeríteni a változásokat. A hétköznapi morál jegyében különösen megbélyegzendő, hogy épp az érdekvédők állnak át az ellenfelükhöz, és – erre van a legtöbb példa – hamar átveszik majd a logikájukat, érveiket.

Mint mondtam, nincs új a nap alatt, Robert Michels (1876–1936) német szociológus már a 20. század elején állította, hogy ha a radikális csoportok beépülnek egy-egy meglévő rendszerbe, a forradalmárból könnyen hivatalnok lesz, az érdekvédőből intézményvezető, a lázadóból rendszerfenntartó. Mert ugyebár gyarló az ember, a hatalom előnyökkel jár, a presztízs, a kapcsolatok, a bennfentes információ és persze az anyagiak mind vonzóbbak, mint folyamatosan verni az asztalt. A vezetők ilyenkor értelemszerűen egyre több időt töltenek a hasonszőrűekkel, és egyre kevesebbet azokkal, akiket képviselnek. Hamar eljön az idő, amikor szerintük minden rendben van, miközben a tagság érzi, hogy egyre nagyobbak a gondok. A hatalom ugyanis – naponta tapasztalhatjuk – demoralizál.

Az eredetileg érdekvédelemre szerződő társaságnak hat évtized kellett ahhoz, hogy a tűz közelébe kerüljön, 1965-ben alakult meg Londonban. Első elnöke a legendás, 1966-ban aranylabdás Bobby Charlton volt. Ma már hivatalnokok irányítják az Amszterdam melletti Hoofddorpban a Skorpius 61. sz. alatt bejegyzett szervezetet. A (magyarul) Skorpió utcai urakról A Pál utcai fiúk és Geréb jut eszembe, persze hogy az árulás kapcsán. De ha már itt tartunk, ejtsünk szót Nemecsekről is, akit szintén megbélyegeztek, mert nem rágta – a gittet. Később pajzsra emelték, de a mi történetünkben kevés a hősies, romantikus szál, legfeljebb annyi, hogy a futball szakszervezetesei legfeljebb a gittet rághatják a jövőben.

Ahogy – hogy testközeli példával éljek – tették a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) korifeusai is nálunk a rendszerváltás előtt, hiszen beágyazódtak a hatalomba, a főtitkár tagja volt a pártban is legfőbb hatalom politikai bizottságnak. Az állam, a munkáltató és a politikai uralom összefonódott, a szakszervezet így nem lehetett önmaga: sztrájkról, bérharcról például szót sem ejthetett. Azt tartották a dolgozók, csak arra való, hogy megmagyarázza, miért nincs fizetésemelés.

Ha már hazatértünk, jó tudni, hogy nekünk is van futballszakszervezetünk, ez a HLSZ (Hivatásos Labdarúgók Szervezete). Alakult 1990-ben, s jó néhány játékos szerint az évek során inkább együttműködő lett, mint harcos érdekvédő. Mérsékeltebb megfogalmazások szerint munkája sokkal inkább hasonlít az európai sportokban megszokott „szociális párbeszédre”, mint a szocialista időszak államilag integrált szakszervezeti modelljére. Hogy a párbeszéd mennyire érdekvédelem, nézőpont kérdése, a lényeg: akad-e olyan ügy, amelyben a HLSZ nyílt konfliktust vállalt az MLSZ-szel a játékosok érdekében? Ha volt ilyen, átlagos kutatási szorgalommal nem érhető tetten, az viszont igen, hogy például 2015 júliusában a Honvéd és az MTK játékosai a hőségre hivatkozva kérték, hogy a tévének behódolva 15.30 órára előrehozott meccsüket az eredeti időpontban játszhassák le. A szervezet levelet írt a szövetségnek, mindhiába, maradt a forró kezdés. A talán legélesebb fellépés dátuma 2020 márciusa, amikor a koronavírus-járvány elején nyilvánosan felszólították az MLSZ-t, hogy haladéktalanul függessze fel a bajnokságokat. Megtette, de a megszakítás kéréséhez a vírus uralmában nem kellett érettségi, azt is kérvényezhették volna, hogy reggel keljen fel a nap.

Egyébként van, amikor működik az érdekvédelem. Pontosabban: volt. Például 1979-ben, amikor Bálint László már gyakorlatilag megegyezett az Ajaxszal, ám a holland játékos-szakszervezet közbelépett, tiltakozott az ellen, hogy a klub újabb külföldit szerződtessen, veszélyeztetve vele a hazai játékosok lehetőségeit. A hetvenes évek végén Hollandiában erős volt a játékosok védelme, nem véletlen, hogy az Ajax végül visszalépett a szerződtetéstől, Bálint az FC Bruges játékosa lett. 

Franciaországban pedig Kiss László járt pórul 1986-ban. Klubja, a Montpellier leigazolta a jugoszláv Nenad Sztojkovicsot, miközben a francia játékos-szakszervezet kiharcolta, hogy egy klubban csak két külföldi lehet, azért (is), mert a bajnokikon is csak két légiós játszhat. Montpellier-ben Kiss mellett ott volt Törőcsik András is, így az elnök „tapintatosan” megkérdezte, mit szólna Kiss, ha másik klubban folytatná… Végül Törőcsiktől váltak meg a kétfős szabály kedvéért.

Nálunk akkor gyerekcipőben sem járt még az érdekvédelem. Nagy Lajos, a SZEOL volt elnöke még 1979-ben olvasói levélben írta, hogy olyan rendszer kell, amelyik nemcsak véd, hanem követel is. A lényeg: „Minden olyan lépés, amely a játékosok irányában napjainkban engedékenységgel, a követelmények csökkentésével jár, elhibázott lépés! Ugyanis »válsághelyzetben« – a magyar labdarúgás helyzete ilyen – csak az utasítás és a kényszereszközök alkalmazása jelentheti a felemelkedés kezdetét” – jellemző, hogy a Népsport nagy terjedelemben közölte a diktatúrát követelő irományt.

Aztán ezek után sokáig semmi. A rendszerváltás küszöbén (1989) erősödtek csak fel az érdekvédelem hangjai, mondta is a hollandiai szerződés előtt álló Kiprich József, még tatabányaiként: „Itt az ideje, már így is késésben vagyunk. Végre történik valami a labdarúgók érdekében is. Ha létrejön a szakszervezet, habozás nélkül belépek.” Aztán 1990. február 19-én a Testnevelési Főiskolán az edzőtestület jogi irodájának kezdeményezésére összejöttek az NB-s csapatok edzői és kapitányai, hogy megtárgyalják egy játékostestület megalakításának lehetőségeit. „Ez lenne az első szervezet, amely a játékosok érdekvédelmében alakul” – írta a Népsport. Aztán a HLSZ lett, és maradt.
A valós érdekvédelemre pedig egyre kevesebb az esély. A FIFPro lepaktálása a futball-világhatalommal egyértelmű jel. Ha pedig arra gondolunk, hogy mindeközben a néző alapvetően még mindig a játékosokra kíváncsi, van ok a szomorúságra. 

Mondhatnám, hogy végül mindig a legkisebb királyfi győz, de – sajna – már csak alig-alig hihetünk a mesékben. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!