Párduc, oroszlán, gorilla nélkül – Deák Zsigmond jegyzete
Az 1990-es világbajnokságon teljes szívemből szurkoltam Kamerunnak, többek között azért, mert olyan poénos nevű játékosok alkották, mint például Cyrille Makanaky, Eugene Ekéké, Émile Mbouh, nem beszélve a gólvágó „táncos-komikus” Roger Milláról. Egy bohém magyar egyetemistának ez bőven elég volt ahhoz, hogy értük szorítson, ha már a sajátjaiért nem lehetett. S ezek a srácok még focizni is tudtak, nem véletlenül robogtak be egészen a nyolc közé, s ott Angliát is kis híján kipöckölték, csak a hosszabbításban, Gary Lineker klasszisának „hála” maradtak alul. A nagy áttörés akkor és azóta elmaradt, pedig szurkolói és szakmai berkekben egyaránt sokan jósolták azt, hogy a fekete-afrikai régió válogatottjait a Jóisten sem menti meg attól, hogy előbb-utóbb a legnagyobb futballnemzeteket lepipálva az élre törjenek.
Nos, momentán ez még mindig nem aktuális, pedig évtizedek teltek el, s nagyjából maradt ugyanaz a koreográfia: vagy momentum nélküli búcsú a csoportból, vagy az egyenes kieséses szakaszban a bravúr megkísértését követően szomorú elhasalás. Ami esetleg változott, legalábbis a számomra, az a szereplők romantikájának, egyediségének, egyéniségének elveszte. A maiak túlnyomó többsége már nem is abban az országban született, amelyet képvisel és ahová a gyökerei kötik, Európában szocializálódott, itt is játszik. Eközben a csapatok stílusa teljesen uniformizálódott, legfeljebb valaki magasabb, a másik meg alacsonyabb színvonalon teszi-veszi a labdát körbe-körbe, amiért a kézilabdában már rég passzívat jeleznének a bírók…
Az idei vb-n a fekete-afrikai térségből hat gárda verekedte be magát a legjobb 32 közé, ahová az abszolút újonc, mindenki kedvencének számító Zöld-foki-szigeteket még ők maguk sem várták, s most a címvédő argentinok elleni esetleges sikerük lenne a labdarúgás egyetemes történetének legnagyobb meglepetése. Dél-Afrika, Elefántcsontpart, a Kongói DK és Szenegál már búcsúzott, utóbbi három mind vezető pozícióból, egy-egy esélyesebbnek tartott európai rivális (Norvégia, Anglia, Belgium) ellen, kisebb-nagyobb dráma végén. Valami hiányzik… A ghánaiak állnak még, ráadásul ránézésre nem lehetetlen a küldetésük, de van rá egy fogadásom, hogy a remek Kolumbia kifog rajtuk szombat hajnalban.
Ha így történik, akkor megint elmarad az említett áttörés, ám a teljes kontinens nem marad képviselet nélkül, hiszen az észak-afrikai arab régió még áll, a legutóbbi vb-negyedik Marokkó pedig már most nagycsapatnak számít, amint azt négy éve és idén is bizonyította. Természetesen nem az afrikai romantika, hanem a földrészfüggetlen pragmatizmus, taktika és a jellemzően Európában megszerzett szakmai tudás eszközeivel.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
