Száztízezer néző látta, ám a világ elfeledte az 1971-es női vb-t

AZ AZTÉK STADIONBAN alig lehetett hallani a játékvezető sípját. A hangerejükről különösen ismert mexikói szurkolók körében a lelátókon ugyanaz a feszült várakozás uralkodott, mint bármelyik világbajnoki döntő előtt. A dátum 1971. szeptember 5., az ellenfél Dánia volt, a hazai csapat története legnagyobb mérkőzésére készült. A korabeli beszámolók 110 ezer, más források 112 500 nézőről írnak – olyan közönségről, amely még évtizedekkel később is rendkívülinek számított a női sportban.

A döntőt azonban ma hiába keressük a FIFA világbajnokságainak lajstromában. A nemzetközi szövetség az 1991-es kínai tornát tekinti az első hivatalos női vb-nek, a húsz évvel korábbi mexikói eseményt pedig nem ismeri el saját világbajnokságaként. A versenyt a FIFA struktúráján kívül működő FIEFF rendezte, miután 1970-ben Olaszországban már lebonyolított egy hasonló viadalt. Mexikó kézenfekvő helyszínnek tűnt: 1968-ban olimpiát, 1970-ben férfi-világbajnokságnak adott otthont, így rendelkezésre álltak a stadionok, a televíziós háttér, ráadásul a közönségre is lehetett számítani, amelyet egy évvel korábban elvarázsolt Pelé Brazíliája. A szervezők pontosan tudták, hogyan kell egy sporteseményt nagyszabású látványossággá alakítani. A hat résztvevő – Mexikó, Argentína, Anglia, Olaszország, Franciaország és Dánia – mérkőzéseit az Azték Stadionban és Guadalajarában, a Jalisco Stadionban rendezték, és a körítés is rendben volt: szponzorok, televíziós közvetítések és reklámkampány kísérte a tornát – saját kabalája, Xochitl számos emléktárgyon megjelent.

Rózsaszín-fehérre festett kapu, fodrász- és szépségszalonok

A nőiességet ugyanakkor a korszak előítéleteinek megfelelően szinte erőszakosan hangsúlyozták. A kapukat rózsaszín-fehér csíkosra festették, a stadion személyzete rózsaszín ruhát viselt, az Azték Stadion előtt pedig alkalmi fodrász- és szépségszalonokat alakítottak ki. A rendezvény egyszerre bizonyította, hogy a női futball képes tömegeket megmozgatni, és üzletileg is működőképes, illetve megmutatta, mennyire nem tudták még önmagában sportként kezelni.

A mexikói csapat legtöbb játékosa tizenéves volt. A válogatásra mintegy háromszázan jelentkeztek, a kiválasztottak rövid idő alatt országos ismertségre tettek szert. Alicia Vargast már az előző évi olaszországi torna után „La Pelé” néven emlegette az olasz sajtó, Lourdes „Lulú” de la Rosa pedig tizenöt évesen kezdett női csapatban futballozni, majd a több száz jelentkezőt felvonultató kiválasztáson harcolta ki helyét a keretben. A figyelem azonban nem mindig jelentett elismerést. Elvira Aracén később úgy emlékezett, azt kiabálták nekik, hogy „prófugas del metate”, vagyis a kézimalom mellől megszökött nők, és visszaküldték őket a konyhába. A lapok egy része leereszkedő, a nőiességet előtérbe állító stílusban írt róluk. Az Excélsior „a mexikói rózsaszín szimfóniáját” emlegette, az Ovaciones „mexikói kis ördögöknek” nevezte a csapatot, az Esto pedig azt találgatta, milyen párt alkotna María Eugenia „La Peque” Rubio egy férfi futballistával. Beszámoltak a teljesítményükről, közben újra és újra jelezték: a pályán nők vannak.

A közönség nem gúnyolódott, hanem a csapat mellé állt

A közönség viszont gyorsan a csapat mellé állt. Mexikó az A-csoportban 3–1-re legyőzte Argentínát, majd 4–0-ra Angliát, az elődöntőben pedig kemény, olykor indulatos mérkőzésen 2–1-re felülmúlta Olaszországot. Az eredményekkel együtt nőtt a lelkesedés: az ismeretlennek tartott játékosokból címlapszereplők lettek, a válogatott pedig eljutott oda, ahová a mexikói férficsapat az előző évi hazai vb-n nem tudott – a döntőbe.

Az ünnepi hangulatot a finálé előtti napokban különös vita árnyékolta be. A mexikói sajtó arról írt, hogy a játékosok kétmillió pesót követelnek, különben nem lépnek pályára. A későbbi visszaemlékezések részletekben eltérnek, egy 2025-ös, korabeli lapokra és interjúkra támaszkodó UNAM-tanulmány azonban arra jutott: a futballisták valóban gazdasági ellenszolgáltatást és szakmai elismerést követeltek, nem akarták, hogy pusztán amatőrökként hivatkozzanak rájuk, miközben a rendezők bevételhez jutnak. Alicia Vargas később találóan vetette fel: ha valóban mindenki amatőr, adják vissza a nézők belépőinek árát. Elvira Aracén arra hívta fel a figyelmet, hogy az edzések és a reklámkötelezettségek miatt tanulmányaikat vagy munkájukat is háttérbe szorították. A stadion az olcsó belépőknek is köszönhetően megtelt, de a nézőket a játékosok teljesítménye tartotta lázban – őket mégsem tekintették olyan sportolóknak, akiknek a munkája pénzt ér. Végül visszavonták követelésüket, és kiálltak a döntőre.

Susanne Augustesen parádézott  – dán mesterhármas a fináléban

A fináléban Dánia túl erősnek bizonyult: a mindössze tizenöt esztendős Susanne Augustesen mesterhármasával 3–0-ra győzött. Mexikó az aranyérmet elveszítette ugyan, a közönség nem fordult el a csapattól: a játékosok visszaemlékezése szerint a szurkolók a vereség ellenére a stadionban maradtak és ünnepelték őket. Az esemény képei azt sugallták, hogy a női futball végleg áttörte a falat, ám valójában éppen az ellenkezője történt.

A FIFA nem emelte be a tornát saját világbajnoki történetébe, a résztvevők mögül pedig eltűnt az intézményi háttér. Mexikóban nem alakult ki tartós országos, professzionális bajnokság, a játékosok gyakorlatilag nem kaptak fizetést, ezért többségük visszatért a civil életbe. Lourdes de la Rosa később arról beszélt, hogy a futballért, a rendezvényeken való részvételért és a reklámforgatásokért sem fizettek nekik; mindössze egyszer jutalmazták ötszáz pesóval. A stadionok megteltek, a rendszer mégis úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

A felejtés évtizedekig tartott. A mexikói női élvonal csak 2017-ben indult el, az 1971-es játékosok pedig lassan, dokumentumfilmek, kutatások és késői megemlékezések révén kerültek vissza a nyilvánosságba. Történetüket a Copa 71 című film is feldolgozta, újra megmutatva azt, amit a hivatalos futballtörténet sokáig eltakart: a női labdarúgásnak már jóval 1991 előtt is volt tömege, piaca, hősei és világbajnoki méretű eseménye.

A mostani világbajnokság mexikói szervezői már tudatosan nyúltak ehhez az örökséghez. Március végén, a mexikóvárosi Yancuic Múzeumban megnyitott Álbum Épico kiállításon Gianni Infantino FIFA-elnök Clara Brugada, Mexikóváros főpolgármestere társaságában köszöntötték Alicia Vargas Rangelt, Elvira Aracént és Lourdes de la Rosát. A június 13-i, Paseo de la Reformán rendezett vb-parádén megható volt a helyszínen átélni, amint külön kocsin vonultak fel az egykori játékosok: a tömeg tapssal, valamint a „México, México!” és a „Campeonas!” rigmusokkal fogadta őket.

Ötvenöt évvel a torna után a 2026-os világbajnokság szervezői legalább jelképesen visszaemelték az 1971-es csapatot a mexikói futball emlékezetébe, és szép gesztusokkal láthatóvá tették azokat a játékosokat, akik már akkor bizonyították: női futballal is meg lehet tölteni az Azték Stadiont.

Megvan az átigazolási világrekord is

A mexikói női futball jelenlegi helyzete éles ellentétben áll azzal, ami az 1971-es válogatott tagjaira várt. A Liga MX Femenil csak 2017-ben rajtolt el, mégis rövid idő alatt erős és látványos bajnoksággá vált. A tizen­nyolc élvonalbeli klub az Apertura–Clausura rendszerben versenyez, a legnagyobb rangadókon tízezrek ülnek a lelátón, a Tigres, a Monterrey, az América és a Pachuca külföldi válogatott játékosokat is képes Mexikóba csábítani. A legutóbbi, 2026-os Clausurát a Club América nyerte meg: a fővárosiak 3–1-es összesítéssel győzték le a Monterreyt, és megszerezték harmadik bajnoki címüket. Az örökrangsort hét elsőséggel a Tigres vezeti, amelynek korábbi szélsője, Lizbeth Ovalle a liga fejlődésének jelképévé vált: 2025 nyarán az Orlando Pride 1.5 millió dollárért szerződtette, ami akkor még női átigazolási világrekordnak számított. A fejlődésnek vannak korlátai is: önálló másodosztály és valódi feljutási rendszer nincs, az egyes klubok anyagi lehetőségei között pedig hatalmas a különbség. A válogatott előrelépése sem egyértelmű: Mexikó mindeddig három női vb-n szerepelt, 2023-ban nem jutott ki, és az eddigi kilenc világbajnoki mérkőzéséből egyet sem nyert meg. A Pedro López szövetségi kapitány vezette együttes ugyanakkor júniusban idegenben 1–0-ra legyőzte Ausztráliát, a FIFA június 16-i rangsorában pedig már a 27. helyen állt. A hazai liga már nemzetközi tényező, és az a következő feladat, hogy ezt a válogatott is rendszeres vb-szereplésre, majd első győzelmére váltsa.