„Szeretnék ott állni Budapest valamelyik nagy terén a FIFA-trófeával” – exkluzív interjú a brazil mesterrel, aki az egész világ számára elérhetővé tette a vb-trófeát

Minden 1994 nyarán, Pasadenában kezdődött. Miközben Dunga a magasba emelte a negyedik világbajnoki címet érő trófeát, a riói származású Carlini a televízió képernyője előtt elhatározta: neki is kell egy ilyen kupa. Megszállottan járta a boltokat és a riói piacokat, ám hamar rájött, hogy a FIFA legféltettebb ereklyéjének replikái egyszerűen nem léteztek a kereskedelmi forgalomban. Ha nem veheti meg, hát elkészíti – gondolta magában. 

Carlini korábban fémipari munkásként dolgozott, így az öntőminták és a precíz fizikai munka világa egyáltalán nem volt idegen számára. Az első próbálkozások azonban még messze jártak a tökéletestől. A végső lökést egy baleset adta meg: amikor Brazília elveszítette az 1998-as döntőt a franciák ellen, Carlini dühében felugrott, a kezében tartott gipszkupa pedig a mennyezeti ventilátornak csapódott és darabokra tört. Ezt követően számtalan fotót ragasztott ki a műhelye falára, és ezek alapján addig csiszolta az öntőformát, amíg az hajszálpontosan meg nem egyezett az eredetivel.

A mesteri pontosságra szükség is volt, hiszen Silvio Gazzaniga ikonikus dizájnja rendkívül részletgazdag: a trófea két, a győzelem mámorában ünneplő futballistát ábrázol, akik a labdát formázó földgömböt – és ezzel szimbolikusan az egész világot – emelik a magasba.

A nemzetközi sajtóban rendre felbukkannak a világbajnoki trófea születéséről szóló mítoszok – miszerint egyetlen darab elkészítése két napig tart –, ám Jarbas a Nemzeti Sportnak adott interjújában cáfolta ezt: „A munkafolyamat nyolcvan százalékát én magam végzem. Van még két ember, aki szintén szeret ezzel foglalkozni, hiszen a replikák készítése egyfajta művészet. Ha egyetlen kupa elkészítési idejét nézzük, az nagyjából három óra. De én már a világbajnokság évének januárjában elkezdem a munkát: először mindegyiknek megcsinálom az öntését, utána pedig egyben lefestem az összeset. Erre a tornára háromszáz darabot készítettem, amelynek az egyharmada már el is kelt. Május 20-án le is álltam a gyártással, 750 reálért (kb. 45 ezer Ft – a szerk.) árulom az elkészült darabokat. Persze, ha Brazília világbajnok lesz, tudom, hogy rengeteget kell még csinálnom!”

A kínálat a szurkolók pénztárcájához igazodik: az egydolláros apróságoktól a több százdolláros, prémium kategóriás darabokig minden megtalálható a polcain.

„Készítek egészen különleges darabokat is, amelyeket fényes, krómozott felülettel látok el – nyilatkozta. – Ezek sokkal jobban kitűnnek a tömegből. Az ember konkrétan megláthatja a saját tükörképét a csillogó fémben, miközben megcsókolja a trófeát.”

Carlini törzshelye a legendás Maracana Stadion környéke, ahol a turisták és a helyi drukkerek rendszeresen keresik a munkáit. Ehhez a helyszínhez kötődik egy egészen különleges történet is a 2014-es világbajnokságról. Carlini abban az évben összesen öt vb-meccsre jutott be a riói szentélybe, ráadásul úgy, hogy három belépőért egyetlen fillért sem fizetett.

Történt ugyanis, hogy a stadion újjáépítésén dolgozó munkások tiszteletjegyeket kaptak a FIFA-tól, ám mivel a munkálatok befejeztével más építkezésekre vezényelték át őket, a szigorú időbeosztásuk miatt sokan nem tudtak kimenni a mérkőzésekre. Carlininak ekkor zseniális ötlete támadt: a kézzel készített replikákat egyszerűen elcserélte a gazdátlan belépőkre. A munkások így egy örök emlékkel gazdagodtak arról a világbajnokságról, amelynek otthonán a saját kezükkel dolgoztak, az egykori fémipari munkás pedig ott ülhetett a lelátón, ahová szurkolóként már nem lett volna esélye bejutnia.

Carlini műhelyében elérhető az 1970-ig használt eredeti Jules Rimet-kupa élethű másolata, de a kínálat gerincét a jelenleg is használatos FIFA-világbajnoki trófea adja. A kupák gipsz, agyag és speciális cement keverékéből készülnek, majd a mester a választott technológiától függően festett vagy krómozott felülettel látja el őket, de akad prémium minőségű extra kemény gyantából öntött modell is. A paletta ráadásul az évek alatt jócskán kinőtte az eredeti kereteket: ma már a Libertadores- vagy Bajnokok Ligája-trófeák mellett például az Aranylabda, az Aranycipő és az Aranykesztyű másolatai is megtalálhatók a polcokon.

Carlini sohasem puszta megélhetési forrásként tekintett a munkájára. A replikák bevételeiből évről évre a műhelye környékét csinosítja. Ahogy közeledik a világbajnokság, úgy borul a háza és az utca zöld-sárga színekbe. A kapu nemzeti színekben pompázik, a tetőn hatalmas brazil – és egy olasz – zászló lengedezik, a falakat pedig graffitik borítják. 

A bejáratnál a Jules Rimet-kupa gigantikus másolata fogadja a látogatókat, amelynek tetején Niké, a győzelem görög istennőjének szobra emelkedik a magasba. Ez az ereklye Brazília futballtörténetének egyik legfájóbb pontját jelképezi: a válogatott 1970-ben, harmadik győzelme után végleg hazavihette a kupát, amelyet tizenhárom évvel később Rióban elloptak, és azóta sem találtak meg.

Ma a Campo Grandé-i műhely népszerű turisztikai látványossággá vált, ahová gyakran látogatnak el a rajongók, különösen a világbajnokság idején.

Legendák között

Harminc év alatt Carlini gipszből öntött trófeái a brazil és a világfutball legnagyobb sztárjainak vitrinjeibe is eljutottak. Munkái többek között Bebeto, Thiago Silva, Clarence Seedorf, Sebastián „El Loco” Abreu és Luiz Felipe Scolari gyűjteményében is otthonra találtak.

Amikor Carlini Pelével találkozott, a biztonságiak nem akarták a háromszoros világbajnok legenda közelébe engedni, de amikor meglátták a kezében a kupát, megenyhült a szívük. 

„Még azt is megengedték, hogy megöleljem Pelét. Leírhatatlan érzés volt” – emlékezett vissza, miközben videón keresztül mutatta az átadás pillanatáról készült fényképet, ami a műhelyének falán díszeleg. 

A hetvenes évek hősei is nagy szeretettel fogadták a mestert. Jairzinho, a „Hurrikán” szinte kitépte a kezéből a Jules Rimet-kupát, hiszen hiába nyert világbajnokságot, sosem kapott belőle életnagyságú másolatot. Ugyanígy Gerson, az 1970-es döntő gólszerzője is Carlinitől kapta meg a maga relikviáját, akárcsak Carlos Alberto Parreira, aki a mexikói tornán még erőnléti edzőként dolgozott, és annak idején csupán egy miniatűr kupával gazdagodott. Carlos Alberto Torres, a legendás csapatkapitány a Vasco da Gama stadionjában vette át az új trófeát, és Carlini kérésére habozás nélkül újraalkotta a futballtörténelem egyik leghíresebb mozdulatát: ahogy 1970-ben, úgy évtizedekkel később is szenvedéllyel csókolta meg az aranyozott felületet.

Ronaldo, a Fenomén is kapott egy példányt, Ronaldinho megajándékozása pedig váratlan fordulatot vett: miközben a korábbi aranylabdás átvette a modern FIFA-trófea másolatát, testvére és ügynöke, Assis addig kérlelte a mestert, amíg ő is kapott egy Jules Rimet-kupát.

A legnagyobb hatást azonban Romário gyakorolta rá. Az 1994-es világbajnok csatár hosszasan, némán vizsgálta a gipszreplikát, majd őszinte megdöbbenéssel az arcán csak ennyit mondott: hajszálpontosan olyan, mint az eredeti.

„Amikor megajándékoztam az egyik alkotásommal, Romário azt mondta, ez a trófea a népé – idézte fel a pillanatot Carlini. – Hatalmas büszkeség, hogy én lehetek az, aki elhozza az embereknek a világ egyik legvágyottabb tárgyának másolatát.”

Ahogy a nekem küldött videókban sorra mutatja a világsztárokkal készült közös fotóit, egyből hallatszik a hangján a lelkesedés. Hiszen – ahogy ő fogalmaz – ezeken a felvételeken keresztül tudja elmesélni a saját életét. Az egész 1994-ben kezdődött, amikor a riói tévé előtt ülve figyelte az ünneplő Dungát, hosszú évekkel később az egykori csapatkapitány már személyesen dedikálta közös fotójukat.

Irány Budapest?

Carlini az elmúlt évtizedekben több mint háromezer világbajnoki trófeát készített. Az alkotások mára 17 országba, köztük Európa és Amerika számos pontjára is eljutottak – Magyarországra azonban ezidáig még nem. A magyar futball történelmével azonban lenyűgöző módon tisztában van:

„Még nem küldtem trófeát Magyarországra... De tudom, hogy kettő-nullára vezettetek az 1954-es világbajnoki döntőben, amit végül elveszítettetek. Puskást is ismerem, ő lényegében brazil volt, egy igazi zseni! Emlékszem, 1982-ben láttam a tíz-egyes meccseteket Salvador ellen. Több mint negyven éve vagytok távol a világbajnokságtól, kár hogy a hosszabbítás perceiben gólt kaptatok Írország ellen... Nagy ölelést küldök nektek, és kérlek, szurkoljatok Brazíliának!”

Brazília az egyetlen nemzet, amely a világbajnokságok történetének egyetlen tornájáról sem hiányzott, és öt elsőségével a mai napig a futballvilág legeredményesebb országa. A brazil válogatott azonban 2002 óta nem nyert világbajnokságot. A 2014-es hazai tornát leszámítva még az elődöntőig sem jutott el. Ráadásul éppen azon a meccsen futott bele története egyik legsúlyosabb vereségébe: a Mineirao stadionban Németország 7–1-re győzte le Brazíliát. A meccs Mineiracóként vonult be a brazil futballszlengbe, az 1950-es Maracanazo modern kori párjaként.

Jarbas úgy véli, a nemzeti csapatnak vissza kell térnie a gyökereihez: az ösztönös, látványos megoldásokhoz, a futball őszinte élvezetéhez és ahhoz a stílushoz, amelyet hazájában egyszerűen csak gingának neveznek.

Jarbasnak ráadásul egy különleges, Magyarországhoz kötődő vágya is van:

„Még soha életemben nem jártam külföldön, de hatalmas vágyam, hogy egyszer eljussak Magyarországra. Szeretnék ott állni Budapest valamelyik nagy terén az alkotásaimmal, a Jules Rimet-kupával és a FIFA-trófeával a kezemben. Szeretném látni az örömöt az emberek arcán.”

Jarbas Carlini munkásságát Instagramon is követhetik.