Hátsó füves Budapest: Szigetfesztivál minden héten

„Vigyázz, a kutya harap! Ham-ham-ham!” – figyelmeztet egy kézzel írott tábla a tarkabarka műanyaglapokból, bádogelemekből összetákolt kalyiba kerítésén. Hangos jónapotozásomra idősebb asszony kászálódik elő a viharvert építményből, kérdezi, mit akarok. Mondom, az Óbudai Hajógyár régen megszűnt futballpályájának a nyomait keresem a bozótos területen. Arra semmiképp se menjek – tanácsolja jószándékúan, figyelmeztetve az éjjel-nappal a sziget délkeleti, elhanyagolt részén kószáló drogosokra, a partszakaszt elborító szeméttengerre és a folyó menti csúszós kövekre. És a kutya? – kérdezek vissza, mire meglepetésemre könnyedén legyint, mondván, azzal ne törődjek, valahova a másik irányba elkószált, amúgy is csak a kábítószeresek elriasztására tartja. Vegyes érzésekkel, de csak nekiindulok, megkerülöm a hajléktalanok elterülő fészkét, egy törött esernyőbe kapaszkodva átlavírozom magam a kiöntött szeméthalom, majd a partmenti köveken egyensúlyozva eljutok egy pontig, ahol a teljes déli dzsungelzónát körülölelő magas palakerítés láthatólag ki van szakítva, betekintést kínálva a mögötte elterülő terepre. 

Itt működött valamikor az Óbudai Hajógyár sporttelepe, a korabeli fényképek és tervrajzok tanúsága szerint egy nagy füves futballpályával, egy háromnegyedes méretű földes edzőpályával, két teniszpályával, egy úszómedencével és egy kerek fürdőmedencével. A felsoroltak közül egyedül utóbbinak látszik nyoma a bokrokkal, fákkal benőtt, elgazosodott területen, a földbe süllyesztett, szabályos betonépítmény szinte épségben megmaradt. Ellenben a futballpálya elhelyezkedésére legfeljebb a ritkábban nőtt növényzet alapján lehet következtetni, és a hajdani öltözőépületek is az enyészet martalékává lettek. 

A valamikori virágkor állapotát egyébként bárki megcsodálhatja kicsiben, a szó szoros értelmében: az Óbudai Múzeumban terepasztalon fekszik a szigetet az 1960-as években megörökítő makett, minden bizonnyal a hajógyár valamely ügyes kezű alkalmazottjának a munkája. A Dunával párhuzamosan elnyúló pálya egyik csücskében kör alakú fedett színpad is látható, egykor szabadtéri zenei előadásoknak lehetett a színhelye, és a miniatűr sporttelepet tanulmányozva feltűnik az is, hogy a kapufák piros csíkosra vannak festve. 

A régi időkben bevett gyakorlatnak számító megoldás már azon a korábbi, a felirata szerint 1954. július 20-án, délelőtt 10 órakor készült fényképen is megszemlélhető, amelyen a pálya gödrét elborító árvízből csupán a kapuk emelkednek ki. 

Ide tartozó érdekesség: az 1950-es években a Természettudományi Közlöny hasábjain tudományos alapon bizonyították, hogy a futballpályaépítők újítása tévút: „A ferde csíkozás a kapu képének körvonalait erősen torzítja. Olyan erősen, hogy ettől az érzéstől nem tudunk szabadulni. Különösen erős ez a torzító hatás a normális szem számára 10–500 cm távolság között. Ezért a csíkosra festett kapu, amellyel a rossz optikai viszonyok között levő fehér kapu körvonalait akarták a környezetbe olvadástól kiemelni, mesterségesen előidézett optikai csalódások, s ennek folytán rossz eredmények előidézője lehet. A játékos nem ott látja a kapufát, ahol van, a csíkozás a méreteit »meghamisítja«. Különösen fontos, hogy a ferde csíkozás a kapu felső derékszögét torzítja egyik sarkon pozitív, a másik sarkon negatív irányban. Ha a játékos csíkos kapun trenírozván kiépíti feltételes reflexeit a csíkos kapura, azok a másik pályának sima fehér kapuján zavarják a jó és eredményes játékát. Még inkább zavaró az, ha valamelyik csapat fehér kapuhoz szokván, csíkos kapus pályán kénytelen játszani.” A kissé tán könyvtárszagú cikket Dr. Csinády Jenő, az OTSI tudományos munkatársa jegyezte, mert hát a tudományos munkatársaknak is élni kell valamiből, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1899-ben Nyárádszeredán született sportorvosprofesszor valóban értett a szokatlan témákhoz, például ő volt az, aki elsők között kutatta hazánkban a doppingszerek hatását.

De vissza a mára eltűnt szigeti pályához, annak is a makettváltozatához, amelyet azért szemlélhet meg mostanság a széles nyilvánosság, mert az Óbudai Múzeumban Egy gyár anatómiája címmel kitűnő időszaki kiállítás mutatja be az 1835-ben alapított hajógyár történetét. Személyesen a tárlat kurátora, Horváth Péter történész kalauzol bennünket a látnivalók között, ezek között az első rögtön a hajógyár szülőatyját, Széchenyi Istvánt ábrázoló portréfestmény. És itt egy váratlan becsúszással meg is érkezünk a hajógyár sportéletének témájához. A jeles gróf ugyanis nem véletlenül szemelte ki a terepet a hajógyártás ideális helyszínéül, aktív evezősként ismerte a Duna-szakasz minden zegét-zugát. Mi több, az evezősport a gyári munkások első nemzedékének is alapelfoglaltsága volt, lévén szinte mindannyian tengermenti, „vizes” vidékről érkező külhoniak, többek között Trieszt környékéről hozott szakemberek, isztriai horvátok, dalmátok, angolok, hollandok. Lelkes holland evezős volt például a gyárat 1844 és 1856 között igazgató J. A. Masjon, Széchenyi elkötelezettségéről pedig elég annyi, hogy körülbelül a hajógyárral egy időben ő hozta létre hazánkban az első csónakházat, a későbbi Lánchíd pesti hídfőjénél épített Csónakdát. A legnagyobb magyarnak azonban mégiscsak akadt egy jelentős hiányossága: Angliából sok egyéb vívmány mellett elmulasztotta hazahozni a „football”-t, meghagyva a dicsőséget a 19. század végi pioníroknak.

Egy laza testcsellel kerüljük is meg a következő száz évet, és kapcsolódjunk be az eseménysorba 1939-ben, amikor megalakult az Óbudai Hajógyári Alkalmazottak Sportköre, és elkezdődött a pálya kiépítése. A világháború küszöbén az üzem jelentős részben hadiipari célokat szolgált, a korábban Első Duna-gőzhajózási Társaság Óbudai Hajógyára néven működő vállalat Ausztria bekebelezése, az 1938-as Anschluss után német fennhatóság alá került, a náci birodalmi konszern, a Hermann Göring Werke egységeként működött tovább.

„A gyár tevékenységét meghatározta a háborús felkészülés, és mint a náci tulajdonba került más gyáraknál, itt is megkülönböztetett figyelem jutott a testmozgásnak, testkultúrának – világított rá Horváth Péter történész. – Sajnos más is lerakódott ezekben a vállalatokban, a náci birodalmi törvények értelmében eltávolították a zsidó munkásokat. Ebben az időben, az 1938 és 1945 közötti német fennhatóság idején épült ki az Óbudai-szigeten belül az úgynevezett nagy szigeten, a Duna főága melletti részen a füves futballpálya a hozzá tartozó öltözőkkel. Magának a pályának lehetett már előzménye, hiszen játékra alkalmas, szélesen elnyúló, szabad területről van szó. A labdarúgás ezekben az években vált a gyári munkások életének fontos szórakozásává, természetesen egyéb sportágak mellett.”

Noha pontos időpontot nem említ, Ötvös Károly hajógyári marós Ország-Világ című lapban közölt, 1974. október 2-i nyilatkozata bizonyára az említett korszakra vonatkozva nyújt betekintést a mindennapokba: „Bementem a hét elején a gyárba és a végén jöttem haza. Munka után még megépítettük az úszómedencét, a futballpályát, a hidat a gyárban. Közben még jó, ha zsíros kenyéren éltünk! Kétszáznyolc óra helyett négyszázakat dolgoztam havonta. De nem panaszképpen mondom, mert visszanézve is úgy látom, nagyszerű volt. Nagyon nehéz és nagyon szép.”

A háború utáni újjászervezés éles váltást hozott, 1945 és 1953 között szovjet állami irányítással folyt tovább a hajógyári munka, a nehézségekre és a propagandisztikus szellemre egyaránt érzékletes példa a Szabad Nép 1946. június 9-i cikkének részlete: „A kis Maros motorost most operálják éppen. Bordáit már kiegyengették, most illesztik fel oldallemezeit. Amerre csak nézünk, a vízen és a parton, derékba tört, megrokkant hajók. Ilyen roncsokkal szórták végig a nácik a Dunát Budapesttől Bécsig. Három hajó ismét készen várja besorozását a Duna forgalmába, hogy megkönnyítse országrészek és népek árucseréjét. Nevük a magyar nép jövőjét hirdeti: »Béke«, »Szabadság«, »Haladás«.”

Az Óbudai Hajógyár Sportköre a labdarúgó mellett működtetett – férfi és női – kosárlabda, röplabda, asztalitenisz, vízilabda, kajak-kenu, evezős, atlétika, tenisz, természetjáró, búvár és sakk szakosztályt is. Az Ó. Hajó női kosárlabdacsapatának krónikájáról az Óbudai Anziksz hasábjain nemrég Bobory Dóra muzeológus-helytörténész közölt alapos tanulmányt, ebből egyebek között megtudhatjuk, hogy a csapatot részben a gyár szellemi munkásai (könyvelők, bérszámfejtők, rajzolók), részben külsősök, így főiskolai hallgatók alkották. Bár efféle kimutatást a futballcsapat összetételére vonatkozólag nem találtam, nyilvánvalóan a gyár rátermett, fiatal, sportos alkalmazottai adták az együttes gerincét. Merítési lehetőség mindenesetre bőven akadt, a hajógyár munkásainak létszáma az 1960-as években Horváth Péter ismertetése alapján meghaladta a kétezer főt.

„A sport leginkább szelepként szolgált az időszakra jellemző társadalmi-politikai-gazdasági környezetben – hívta fel a figyelmet az Óbudai Múzeum munkatársa. – Nagyon erős gyári közösség alakult ki, jellemző az összetartásra, hogy a munkások közül sokan a rendszerváltás után, a gyár bezárását követően is összejártak és összejárnak. Jelentős közösségépítő szerepe volt az üzemi meccseknek, bajnokságoknak, amelyek során például a hajókovácsok játszottak a könyvelőkkel vagy a nősök a nőtlenekkel. Visszaemlékezések szerint vérre menő csaták folytak a pályán.”

És ez szinte szó szerint igaz. Lapozzuk fel például a Népsport 1961. október 1-i számában megjelent tudósítást! „Úgy látszik, komolyan veszik a műhelyekben e Hajógyári Kupát. Talán a kelleténél is »komolyabban«, mert a labdarúgó-mérkőzéseken sok volt a durvaság, a kiabálás, sokszor kellett a kiállítás eszközéhez nyúlni. Nem lehetett könnyű dolog szervezni a házi kupaküzdelmeket, ha meggondoljuk, hogy csak labdarúgásban 66 mérkőzést játszottak le, méghozzá ilyen forró légkörben. Azért a sportköri vezetőknek rajta volt a szemük a dolgon. Különösen örömükre szolgált, hogy sok olyan fiatal versenyző tűnt ki a mérkőzéseken – mint például a villanyszerelőknél Miskolczi, a TMK-sok közül Beregi és Szalma – akinek a tehetségével eddig nem számoltak.”

Tanulságos böngészni az Óbudai Múzeum kutatószobájában őrzött régi folyóiratokat, a Hajóépítő, a Magyar Hajózás, a Hajódaru című újságok lapszámait vagy az országos sajtó hajógyári sportélettel foglalkozó cikkeit. Olvasom, a sportköri elnökség 1961-ben ravaszul kitalálta, hogy a Kilián-mozgalomban az aránytalanul népszerű futball legyen a „melléksportok” akadálypályáján túljutottak kiváltsága. „Úgy is lehetne mondani, hogy kegyes csalafintasághoz, jogos »árukapcsoláshoz« folyamodtak: csak az »kap« labdarúgást a Hajógyári Kupa keretében, aki röplabdát, teniszt, úszást, sakkot, asztaliteniszt, MHK összetett versenyt is »vásárol«.”

Egyszer amiatt volt panasz, hogy a vasárnap túlórázó dolgozók munkaidőben a futballcsapat meccsét nézik, másszor viszont éppen azért, mert kevés a szurkoló: „Olyan vidék ez most, ahol a madár sem jár. – Ha még csak a madár nem járna – mondják a hajógyári sportvezetők –, de a közönség se jár…” A Népsport 1962. augusztus 6-i száma megint hömpölygő emberáradatról ír, sejtetve az utókor olvasójával a tévedést: a Sziget Fesztivál nem az 1990-es években kezdődött.

„A Flórián téren találkoztunk a plakáttal: »Kis fesztivál az Óbudai Hajógyárban.« A gyár főkapujához vezető hídon zászlók fogadnak, a szigeten kordon jelzi az utat a sporttelep felé. Erre azonban nem is volna szükség. Mutatja az utat a tömeg is. Egymás sarkába lépve kígyózik végig a gyártelepen az üzemegységek épületei között, a rozsdás színű, festetlen hajótestek alatt, és át a keskeny fahídon, a hófehéren csillogó, kész hajók mellett. A sporttelep is zsúfolt. Vonzó a mai program: sport- és kultúrműsor, este tűzijáték.” 

Az 1939-ben született sportkör egy időben – az alapítóra emlékezve – III. kerületi Széchenyi néven szerepelt, 1948 és 1951 között aztán Óbudai Hajógyárként, 1951-től pedig Óbudai Hajógyári Vasas SK elnevezéssel. Az egyesület életében gyökeres fordulatot hozott az 1964. október 20-án tartott választmányi gyűlés, amelyen az angyalföldi darugyár kultúrtermében megjelentek, az addigra szervezetileg összeolvadt három gyár – a „házigazda” angyalföldi darugyár, az angyalföldi hajógyár és az óbudai hajógyár – képviselői kimondták az egyesülést a sportban is. A valós egybefésülés és összeköltözés még hosszú hónapokba telt, a Népsport csupán 1965. december 31-i számában közölte a hírt: „Érdekes sportköri fúzió jött létre az NB III-ból kiesett Hajógyár, a BLSZ I. osztályából kiesett Darugyár és a BLSZ II. osztályában szereplő Óbudai Hajógyár sportkörei között. Az új sportkör labdarúgócsapata a jövőben Magyar Hajó- és Darugyár SK néven fog a Budapest I. osztályban szerepelni. Sajnos, a fúzió következményeképpen a három korábbi sportkör összesen 9 csapatából csak öt csapat marad meg: egy felnőtt, egy tartalék, két ifjúsági és egy serdülő csapat. A csapat edzője, Kármán József, az Újpest egykori kitűnő játékosa lesz.”

Az Óbudai Hajógyár együttese ezzel végleg elhagyta az Óbudai-szigetet, tagjai az összevont egyesület színeiben futballoztak tovább Pesten, a Ganzhajó-pályán, majd a Váci úton. Az árván maradt szigeti terep pedig ekkortól különböző albérlő csapatok (Karhatalmi Dózsa, a Gép- és Felvonó SE, a Lapkiadó Vállalat SE, alkalmanként a Gázművek) otthona lett, a rendszerváltás után gazdátlanná vált, fokról fokra visszahódította a természet. Aki manapság a közelébe akar jutni, annak számolnia kell az elhanyagolt szigetrész minden veszélyével, gyanús alakokkal, szemétkupacokkal és – mint a terepszemle nem várt zárásaként alkalmam nyílik átélni – a dühödten vicsorgó, acsarkodó „ham-ham-ham” kutya fenyegetésével.

Jeles kulcstanú segít feleleveníteni az Óbudai-sziget, más néven Hajógyári-sziget egykori futballpályájának világát: Buzgó József, a BEK-győztes, válogatott, 10-szeres magyar bajnok öttusázó és olimpiai bajnok edző, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője. Amatőr játékosként tagja volt az 1980-as években a szigeten játszó Lapkiadó Vállalat csapatának, amelynek magját országosan ismert öttusázók, vívók, újságírók alkották. Elődje a budai Gellért tér környékén élők baráti futballköreként alakult még Gellért FC néven, Gelley István vívó vezetésével. „Guba a gubához, suba a subához, csibész a csibészhez” alapon szerveződött a társaság, mint fogalmaz az 1955-ben született sportoló-újságíró, kitérve a rendszerváltás utáni Budatours-korszakra és annak legendásan csúfos záróakkordjára, a Telefongyár elleni, botrányba fulladt 1994-es bajnokira is: elszabadult a pokol, a történtek nyomán az érintett játékosok összesen harminc év eltiltást kaptak. 

Ami a versenysport melletti hobbifutballt illeti, a párhuzamos életnek megvolt a maga varázsa, a Blasz-meccsek miatt időnként rugalmasan kellett mozgatni az úszótréningeket, és olyan is előfordult, hogy a Világkupa-verseny lovagló száma után, szinte öltözés nélkül rohant a Lapkiadó-játékos a Duna Cipő elleni meccsre. Felpattant a Korvin Ottó (mai Szentlélek) téren a 142-es buszra, át a K-hídon a szigetre, leugrott 10.55-kor a Hajógyári sporttelep megállónál, és beesett az igazoltatásra, a játékvezető ugyanis 11.00-kor kíméletlenül a sípjába fújt. Az amatőr futball diszkrét bájaként néha a cserepadra is nehéz volt odaférni, olykor meg éppen csak összejött a tizenegy ember. 

„Egyszer nagyon nem voltunk meg – hallgatjuk a sztorit. – Pethő Laci fogta magát, beült a Volkswagenjébe, hogy elhozza tizenegyediknek a Majakovszkij utcai zöldségest. Kicsit furcsa talán egy mackó alkatú, százkilencven centis, százkilós férfire gondolva, de Böhm Matild volt az illető beceneve, tudtuk róla, hogy jól focizik. Szabadkozott, hogy nem ér rá, mert nyitnia kell a boltot. Aztán végül csak eljött, azzal az ígérettel, hogy az első félidőben rúg két gólt, aztán szalad vissza a városba. Tartotta a szavát, a huszadik percben már be is lőtte a másodikat. Aztán odasétált a bíróhoz, lazán rászólt, hogy „ne csicseregjél, mi vagy te, kanári?”, és azzal a lendülettel lekevert neki egy hatalmas pofont. Csaba spori pislogni sem tudott. Persze kiállította Matildot, mire ő összeszedte a cókmókját, elköszönt tőlünk, és dolga végeztével ment nyitni az üzletet.”

A színes történeteknek se vége, se hossza, Buzgó József, a nagy mesélő kifogyhatatlanul ontja a szigeti legendárium gyöngyszemeit. A sztorikat a furcsa arckinövése miatt öltözői gonoszsággal „Barackmagosnak” keresztelt gondnokról, a Magyar Hírlap feliratú mezeket szorgalmasan karban tartó mosónőről, a pályához vezető keskeny gyaloghídról, a hírhedt „Sóhajok hídjáról”, a kerületi másodosztályból (Kerkettő) a budapesti másodosztályig emelkedő fejlődési ívről, és persze a hajógyári pályán elnyert Blasz III-as bajnoki címről, amelyet két álló napig, Óbudától Pasaréten át Kőbányáig ünnepelt aztán az alakulat. Slusszpoénként előkerül egy futballtörténeti különlegességnek számító fénykép is. A Lapkiadó ősének vehető Gellért FC játékosai sorakoznak rajta, a kapus kivételével mindannyian félmeztelenül, a játékvezető ugyanis úgy ítélte meg, hogy túlságosan hasonlít egymáshoz a két csapat szerelése, ezért a hazai félről levetette a dresszt. Mondani sem kell, hivatalos bajnoki mérkőzés volt…

Egy fájdalmas mérkőzésemlék miatt felejthetetlen helyszín a hajógyári pálya Thury Gábornak, a Nemzeti Sport főmunkatársának, aki az 1980-as években a Tipográfia csapatát erősítette a Blasz III-ban. „Nagyon jó füves pálya volt itt, viszonylag nagy, úgyhogy sokat kellett futni. Mivel én tudtam balról beadni, edzőnk, az öreg Sebők, a válogatott Vilinek az édesapja kirakott a bal szélre. Aznap talán a Gép- és Felvonó volt az ellenfél. Elfutottam, csúnyán felrúgtak, de úgy, hogy a sípcsontvédőm mellett a stoplis kis lukat ütött a bőrben, vérzett a seb, állatira fájt. Az apámtól örökölt Trabanttal jöttem a városba a meccs után, megálltam a Horgásztanya vendéglőnél, a Fő utcában, megittam két fröccsöt a többiekkel. Visszaültem a kocsiba, indultam volna haza, de a Clark Ádám téren igazoltattak és lekapcsoltak a rendőrök. Szondát akartak velem fújatni. Mondtam nekik, ne vesződjenek, megittam két fröccsöt, de sietek a Fehérvári úti SZTK-ba, nézzék meg, milyen állapotban van a lában. És megnyomogattam a szemük láttára a sebet, a gézlapon át jött belőle szépen a véres genny. Hatott a bemutató, elengedtek, és a lelkemre kötötték, hogy az orvos után már tényleg tegyem le a kocsit.”

A Népstadiont 1953. augusztus 20-án adták át a régi lóversenypálya helyén, a nemzeti stadion ideális helyéről azonban már a 19. század végén elkezdődött a vita. Más szigetek mellett az Óbudai-sziget is szóba került az idők során, Krúdy Gyula például 1931-ben így írt az elképzelésről: „A harmadik terv volna a Nemzeti Stadion építése az óbudai szigetre. Ez a sportolóknak szentelt csodaépítmény már csak azért is inkább tétetnék ide, mint a tervbe vett Ferencvárosba, mert hisz erre vezet a külföldre vivő bécsi út. Erre, Óbuda felé kell jönnie a fővárosba minden idegennek, aki megcsodálná a Nemzeti Stadiont!” Három évvel később a Budapesti Hírlap is a szigeti helyszínt látta alkalmasnak: „Ott van a Duna mellett, hatalmas területen, víztől körülvéve, ózondús a levegője, tehát az egészséges hely minden tartozékával föl van ruházva.”

A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:

Elérhetőségek:

Hátsó füves

Hátsó füves Facebook