Így még nagyobb bravúr – Pozsonyi Szilárd jegyzete

„ÖRÜLÜNK, VINCENT?” – jut eszembe a Ponyvaregény című film egyik ikonikus mondata, és ahogy a filmben a szajrét pásztázó John Travolta karaktere, én is úgy bámulok magam elé kis ideig.      „Ja, örülünk”      – fogalmazódik meg bennem is a válasz, mégsem tudom átadni magam a teljes, önfeledt eufóriának, miután férfi jégkorong-válogatottunk a világelitbe jutott.

Persze boldog vagyok, és gratulálok, vitathatatlanul megérdemelték, bravúr volt a javából, főleg a körülményeket tekintve. Maradjunk annyiban, azok miatt viszont kavarognak bennem vegyes érzések. Jómagam naiv idealistaként szeretem azt hinni, a kemény munka elnyeri méltó jutalmát, a többiek pedig hoppon maradnak. És nem a játékosainktól, nem a segédedzőktől, nem a magyar jégkorongtól sajnálom, hogy újra a világelitben szerepelhetnek. De amit Don Mac­Adam produkált – márpedig a sikert az ő nevével fogják összekötni a történelemkönyvek –, az kívülről semmiképp sem tűnt kemény munkának. Meg jónak sem. Mégis ő is, amolyan potyautasként részesül a játékosok és a segédedzők dicsőségéből, és a neve is ott lesz Pat Cortináé, Rich Chernomazé és Sean Simpsoné mellett, mint feljut(tat)ó szövetségi kapitány.

Önmagában az, hogy a meccseken nem ugrál fel-alá a kispadon, még nem jelent semmit, Kevin Constantine például mindig fapofával csócsálta a rágóját, az viszont már beszédes, hogy MacAdam az edzéseket is szinte néma csendben nézte végig, míg Kiss Dávid és Szilassy Zoltán dirigált – anno Constantine vaskézzel fegyelmezett és követelt tökéletességet a játékosaitól. Ha pedig nem szakmai, hanem emberi oldalról közelítjük meg, Cortina szavai csengenek a fülemben: „Magyarul tanulni és amennyire tudok, magyarul beszélni a játékosaimmal nekem az alapvető tisztelet jele.”      Félre ne értsék, nem várom el senkitől, hogy megtanuljon a nyelvünkön, nem egyszerű. De azt már tényleg csak nemtörődömségnek tudom nevezni, ha egy szövetségi kapitány, aki a Magyar Jégkorongszövetségben dolgozik 2021 óta, még a saját csapatkapitánya nevét sem tudja helyesen kimondani (Erdeli). Ahogyan azt is, ha arról számol be a norvégok elleni felkészülési meccsek előtt, hogy tavaly hogyan vertek minket bucira az elitvébén, miközben másik csoportban voltunk…

Bár a teljes igazság az öltöző falain belül marad, az nyilvánvaló, nem MacAdam adott hitet a válogatottnak, nem tudta maga mögé állítani a srácokat – mint ahogy például Dave MacQueen a kicsit lesajnált romániai csapatot, amely az utolsó játéknapon még az A-csoportról is álmodhatott… –, a feljutást önerőből kellett megoldaniuk. Úgy érzem, nem MacAdam miatt, hanem a hónapok óta tartó munkássága ellenére sikerült.

Ezért ha Szlovénia vagy kedden Kanada ellen áll(t) utoljára a kispadon a mieink mögött, aligha fogom visszasírni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!