Kulcsaink – Lipiczky Ágnes jegyzete

A bajban ismerszik meg igazán a barát – tartja a mondás, s ha szívünkre tesszük a kezünket, vészhelyzetben, bajban láttatjuk igazi arcunkat. Akkor kerülnek a felszínre mélységeink, kétségeink, olyan gondolataink, amelyekre többnyire rázárjuk ajtónkat, eltakarjuk őket a világ elől.

Kozák Danuta sokszor zárta magára ezt az ajtót. Nem mintha takargatnivalója lett volna, egyszerűen az ő (és párja, Somogyi Béla) világába nem fért bele a reflektorfény, a felfokozott figyelem, a ki-be járkálás – ahogy az a sztársportolók vagy épp bulvárcelebek mindennapjaiban megszokott.

Danuta csínján bánt a nyilatkozataival, sosem voltak hangzatos szavai, s olykor szűkre mérte a mosolyát is, hiszen minél vehemensebben verték az ajtaját, annál többször fordította meg a kulcsot a zárjában.

„Nem a marketingesek álma” – csóválták sokszor a fejüket a szakemberek, s talán a mai mércével mérve valóban nem az, ám hogy az öt olimpiai, számtalan világbajnoki aranyérmén túl micsoda értéket képvisel, azt itt, a Maty-éren láthattuk, láttatta meg velünk igazán.

Mert ajtót nyitott.

Pályafutása talán legrosszabb világversenye után tiszta szívvel tárta ki kapuját. Beszélt arról, micsoda teherként élte meg, hogy megannyi világverseny, sok-sok megélt siker után a legegyszerűbb hibába esett/estek edzőjével: ahogy a kölyökversenyek előtt is szokás, elmulasztották lemérni a világbajnoki futamban rajthoz álló, aranyesélyes magyar hajót.

Kiállt a kamerák kereszttüzébe vasárnap délben, a világbajnoki bronzérme után is. Mesélt terhekről, lelki nehézségről, hullámvölgyekről, arról, hogy már mást se kívánt, csak hogy a szezon végére érhessen. Készségesen lépett egyik kamerától a másikig, diktafontól diktafonig, nem volt fal, takargatnivaló, védekező, vagdalkozó vagy éppen sértődött manír sem.

Egy fáradt, törődött, csalódott, de valódi ember nézett vissza ránk.

Aki gondolatban talán már a kertkapun belül járt, s az ajtó előtt épp a táskája mélyéről kotorta elő a lakáskulcsát…