„A családomért indultam el Európába” – interjú Bamidele Yusuffal

– Több internetes portálon is Lagos szerepel a szülővárosaként, ön azonban valójában Josban született és nőtt fel. Milyen helyet képzeljünk magunk elé? 
– Lagost és Jost össze sem lehet hasonlítani – ég és föld a két város. Jos nigériai léptékkel nem nagy város, még ha csaknem kilencszázezren élnek is ott. Lagosnak több mint húszmillió lakosa van, szinte mindig hömpölyög a tömeg, állandó a zaj és a forgalom. Jos ezzel szemben nyugodtabb, hűvösebb, hegyek veszik körül. Ott születtem, ott nőttem fel, a szüleim, valamint a két húgom ma is ott él. Nekem az jelenti az igazi otthont.

– A gyermekkora is olyan békés volt, mint amilyennek a várost leírta? 
– Sajnos nem. Nehéz hétköznapjaink voltak, gyakran a puszta túlélésért küzdöttünk. A szüleim rengeteget dolgoztak, és mindent megtettek azért, hogy az öt gyerekük közül egyikünk se szenvedjen hiányt, de nem mindig volt tele étellel az asztal. Valamit azért mindig elénk tettek. Ha kellett, inkább ők éheztek, csak mi jóllakjunk. Sohasem felejtem el, mennyi mindent feláldoztak értünk.

– Gyerekként érzékelte, milyen nehéz helyzetben van a családja? 
– Láttam, mennyit dolgoznak a szüleim, és hogy néha a saját szájuktól vonják meg a falatot, hogy nekünk jusson. Mégsem irigykedtem azokra, akiknek több volt. Nem sajnáltattam magam, inkább megtanultam küzdeni, és ma is ezt teszem. Hat-hét éve élek Európában, és itt is napról napra próbálok boldogulni, talpon maradni. Ilyen a mentalitásom. A nehéz gyerekkor nem tört meg, sokkal inkább erősebbé tett.

– Afrikában szokás, hogy a gyerekek, amint felcseperedtek, segítik a szüleiket. Ez önöknél is így van? 
– Büszke vagyok rá, hogy pénzt tudok hazaküldeni. Azért is akartam profi labdarúgó lenni, és Európába kerülni, hogy segíthessek a családomnak. Nem tudom teljesen visszaadni azt a sok áldozatot, amit a szüleim hoztak értünk, de szeretném könnyebbé tenni az életüket. Amikor erre gondolok, tudom, miért kell a nehezebb napokon is továbbmennem.

NÉGYMILLIÓ EMBER A LAGOSI GIGAPIACON

– Mikor rúgott először labdába?
– Két- vagy hároméves lehettem. Édesanyám sokszor elmesélte, hogy még alig tudtam járni, de a kertben már a labdával jöttem-mentem. Sokáig eszembe sem jutott, hogy egyszer profi futballista lehetnék, egyszerűen imádtam belerúgni a labdába. Iskoláskoromban délutánonként összegyűltünk a környékbeli barátokkal, és az utcán játszottunk. Amikor csapattagokat választottunk, egy idő után mindenki engem akart elsőnek. Később már a felnőttek is egyre gyakrabban mondogatták, hogy tehetséges vagyok.

– Otthon is volt kivel futballoznia? 
– Öten vagyunk testvérek. Van egy bátyám, egy öcsém és két húgom. Az öcsém szintén futballozik, jelenleg Szlovákiában, a Slovan Bratislavában. Gyakran eljön hozzám Budapestre, ezért sem érzem magam egyedül. A bátyám Lagosban végzett egyetemet, a húgaim is továbbtanulnak, de ők még a szüleinkkel élnek Josban. Amikor hazautazom Nigériába, általában Lagosban találkozunk, mert oda érkezik a repülőgép, ők pedig eljönnek hozzám a városunkból.

– Mindössze tizenkét éves volt, amikor elköltözött otthonról. Hogyan lehetett gyerekként meghozni ezt a döntést? 
– Tudtam, ha valóra akarom váltani az álmaimat, ki kell lépnem a megszokott, oltalmazó közegből. Lagos hét-nyolc órányi autóútra volt a családomtól, teljesen egyedül indultam el. Nem volt könnyű döntés. Eleinte édesapám testvérénél laktam, csak később kerültem kollégiumba. Évente egyszer, legfeljebb kétszer láttam a családomat. Tudtam, ennek az egésznek csak akkor van értelme, ha egyszer eljutok Európába, és az ott megkeresett pénzből támogatni tudom őket.

– Egy Josban felnövő kisfiút nem rémisztett meg Lagos végtelen forgataga? 
– Eleinte nagyon nehéz volt megszokni. A hatalmas közlekedési dugók miatt autóval nagyon nehezen lehet haladni. Szerencsém volt, mert a nagybátyám nem lakott messze a futballpályától, máskülönben naponta órákat tölthettem volna utazással. Tömegközlekedéssel jártam, nem olyan családból származom, amelynek akkoriban autója volt. Később megszereztem a jogosítványt is, de a lagosi vezetésről inkább ne kérdezzen… Abban a forgalomban minden út külön kaland.

– A központi piac a világ egyik, ha nem a legnagyobbja, naponta négymillió ember fordul ott meg. Elképesztő ez a szám… Gyakran járt ott? 
– Persze. Amikor Lagosba költöztem, és szükségem volt valamire, ki mentem a piacra. Ott tényleg mindent lehet kapni. Bármit keres az ember, valaki biztosan árulja. Olyan dolgokat is láttam, amelyek még engem is megleptek. Európaiként szerintem szinte felfoghatatlan az a tömeg, a zaj, az alkudozás, a rengeteg portéka és illat.

AZT HITTE, A LEFAGYOTT UJJAI LEESNEK A HELYÜKRŐL

– Nagy a szegénység Nigériában? 
– Ahogy a világ minden pontján, nálunk is vannak hihetetlenül gazdagok és a rendkívül szegények. Sajnos utóbbiból van sokkal több.

– Olvastam, hogy Jos városában van az ország egyik legnagyobb filmes és zenei központja. Vannak híres nigériai filmek? 
– Van egy-két jó film, de nem jellemző, hogy egész Nigériában híresek lennének. Több mint háromszáz nyelvet beszélnek az országban, így meglehetősen nehéz olyat készíteni, amit mindenhol megértenek. Ha például leülök valakivel Nigéria másik feléből, előfordul, hogy csak angolul értjük meg egymást.

– Önnek mi az anyanyelve? 
– A joruba. Az sem könnyű nyelv, de a magyar egyenesen elképesztő. Egy kukkot sem értek belőle.

– Ha most visszaülhetne egy gyerekkori családi vacsorához, milyen ételt kérne az édesanyjától? 
– Fufut. Tipikus nigériai étel, és édesanyámnál senki sem készíti jobban. Sok minden hiányzik otthonról, de az ő főztje különösen. Múlt decemberben jártam legutóbb a szüleimnél, olyankor igyekszem bepótolni mindent.

– Ön is el tudná készíteni? 
– Na, azt nem! A konyha és én nem vagyunk barátságban. Jobb mindenkinek, ha a főzést az édesanyámra bízom.

– Megfigyeltem, hogy a mérkőzések előtt, amikor kifutnak a bemelegítéshez, rendre megáll az oldalvonalnál, és imádkozik, mielőtt a gyepre lépne. Ennyire meghatározta a családja életét a vallás? 
– Katolikusok vagyunk, nagyon vallásos családban nőttem fel, minden héten templomba jártunk. Ezt Európába is magammal hoztam – mielőtt pályára lépek, egy percet mindig imádkozással töltök. Isten támogatását kérem, hogy vigyázzon rám, és segítsen a lehető legjobban teljesíteni. A hitem a nehéz időszakokban is kapaszkodót ad. Hálát adok Istennek azért, hogy eljuthattam idáig.

– Amikor Nigériából Szlovákiába szerződött, először ült repülőgépen. Mi járt a fejében az induláskor? 
– Tizenkilenc éves voltam. A repülőtéren elköszönt tőlem az összes családtagom. Sok szerencsét kívántak, és abban reménykedtek, hogy sikerrel járok, és hogy minél hamarabb viszontlátnak. Aztán életemben először repülőgépre szálltam, és ott ültem teljesen egyedül. Akkor hagytam el első alkalommal Nigériát. Amikor megérkeztem, a klub képviselői vártak rám, de az edzések után esténként magamra maradtam egy idegen országban, ahol senkit sem ismertem, és a nyelvet sem értettem. Pocsék érzés volt.

– Ráadásul, ha jól tudom, éppen télen érkezett meg, ugye? 
– Akkor láttam először havat. Josban a tizennyolc-húsz fok már hidegnek számít, Európában viszont megtapasztaltam, mit jelent igazán fázni. Az első napok egyikén annyira átfagyott a kezem, hogy amikor hazaértem, fogtam egy fazék meleg vizet, és beledugtam. Hát nem kellett volna…

– Nem éppen ez a kéz felmelegítésének legjobb módja… 
– Hát nem! Úgy fájtak az ujjaim, hogy azt hittem, leesnek a helyükről. Sohasem felejtem el… Azóta okosabb vagyok, inkább kesztyűt húzok. Az otthoni barátaimnak mindig mondom, fogalmuk sincs, milyen szerencsések. Itt, Európában télen egyszerűen meg lehet fagyni.

HIÁNYZIK NEKI A NIGÉRIAI KERTES HÁZ

– Szlovákia, Portugália és Szerbia után immár Budapest az otthona. Megszerette? 
– A belvárosban lakom, szeretek itt élni. Ha kedvem van valahová elmenni, minden közel van. Josban kertes házban laktunk, így néha hiányzik a kert és az ottani nyugalom, most azonban élvezem ezt az élethelyzetet. Európát és Afrikát nem lehet összehasonlítani, teljesen más a kultúra, a környezet és az emberek életritmusa. Nigéria mindig az otthonom marad, hiszen onnan indultam, ott él a családom.

–  A pályafutása lezárása után haza szeretne költözni Afrikába, vagy immár Európában is el tudja képzelni az életét? 
– Nyitott vagyok mindenre. Most úgy érzem, Spanyolország nagyon közel áll hozzám, szívesen élnék ott. Nyaraltam is arrafelé, az időjárás tökéletes. A magyarországi telet is szívesen kihagynám. Aztán meglátjuk, mit hoz az élet. Bárhol is éljek majd, Nigéria mindig különleges helyet foglal el a szívemben.

– A csapattársaitól hallottam, hogy kifejezetten jól pingpongozik. Hol tanult meg játszani? 
– Gyerekkoromban rengeteget pingpongoztam, és a Ferencvárosnál is gyakran játszunk, főleg, amikor szállodában vagyunk. Osváth Attila és Lisztes Krisztián is ügyes, kemény mérkőzéseket vívunk, néha kisebb bajnokságokat is rendezünk. Mindig győzni akarok, teljesen mindegy, futballról vagy pingpongról van szó.

– A pályán is ennyire egyszerű a mércéje? 
– Szeretek gólt szerezni, támadóként ez a dolgom, de a nap végén mindig az számít, hogy a családom egészséges legyen, hogy minden rendben legyen körülöttem. A célom a futballban világos: szeretnék a Ferencvárosban minél több gólt szerezni, egyre jobban futballozni, és trófeákat nyerni a csapattal. Aztán majd meglátjuk, meddig jutok el a labdarúgásban. Ugyanazzal a mentalitással dolgozom, amelyet Josból hoztam magammal. Küzdeni kell, és sohasem szabad elfelejteni, honnan indult az ember. Ezt egy életre megtanultam.

Nigériában szinte vallás az angol futball, a nagy kluboknak Afrikában is szenvedélyes szurkolótáboruk van. Bamidele Yusuf gyerekként a Chelsea-ért rajongott, jóllehet a kedvenc játékosa nem a londoni kékek, hanem az Arsenal mezét viselte.   „Emmanuel Adebayort imádtam. Ámulattal figyeltem a televízióban, ahogyan az Arsenal játékosaként szinte letarolja a védőket. Magas, erős és gyors volt, gólokat szerzett, támadóként rengeteget lehetett tanulni tőle. A kedvenc csapatom mégis a Chelsea volt. Nigériában mindenki megőrül az angol labdarúgásért, így gyerekként nekem is a Premier League jelentette a csúcsot.”   A Ferencváros az Európa-liga sorsolásán nem kapott angol ellenfelet, amit a nigériai támadó sajnált is. A Juventus budapesti vendégjátéka és az AC Milan elleni fellépés a San Siróban így is különleges élményt ígér, benne azonban tovább él az álom: egyszer angol stadionban is megmutatni, mire képes.

Nem akármilyen életút áll Bamidele Yusuf mögött. Tizenkét évesen már a több mint húszmillió lakosú Lagosban kereste a kitörés lehetőségét. Az Obazz FC akadémiájáról 2019-ben került Európába, a szlovák Spartak Trnavához, amellyel kupát nyert, és csaknem száz tétmérkőzésen szerepelt. Portugáliában, az Estorilban kevés lehetőséghez jutott, Szerbiában azonban újra felépítette magát, a Radnicski Nisben, majd a Vojvodinában is sorra szerezte a gólokat. Utóbbiban 46 tétmérkőzésen 21 találatig jutott, mielőtt 2025 nyarán a Ferencváros szerződtette. A szélen és középen is bevethető támadó gyorsaságával és közvetlen kapura törésével illeszkedik a zöld-fehérek futballjához.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)