Akiben Zlatan is emberére talált – Hosszú Kávé Ujvári Mátéval
– Átmenetileg hazánkban?
– Értem a kérdést… És bár valóban sűrű volt ez a nyár, a 2024-es is hasonlóan alakult, ha azt nézem, hány napot nem töltöttem Magyarországon. Akkor kint voltam a labdarúgó Európa-bajnokságon, hazajöttem, majd utaztam is a párizsi olimpiára, tehát ha összeadnám a napokat, hasonló volt a helyzet. De nyilván most a labdarúgó-világbajnokság idején voltam távol egyhuzamban a leghosszabb ideig, ez összesen 41 napot jelentett, úgyhogy ezzel a saját rekordomat megdöntöttem. Aztán amikor hat hét után landoltam hétfőn, csütörtöktől vasárnapig már az F1-es Magyar Nagydíjon dolgoztam reggeltől estig.
– Kétgyerekes édesapaként a családja miként viseli ezt az életformát?
– Elviseli. Szerencsés helyzetben vagyok, mert épp akkor kezdtek jönni a lehetőségek a televízióban, amikor összejöttem a későbbi feleségemmel. Amikor elkezdtem utazni, azt együtt éltük meg. A technika is sokat jelent, a vb alatt napi szinten videochateltünk a gyerekekkel, és a nagyszülők is rengeteget segítenek nekünk. Nagyon fontos, hogy megvan ez a hátország, és nyugodtan tudom végezni a munkámat – ez a minőség fenntartásához is elengedhetetlen.
– Sportnyelven szólva univerzális játékos: riporter, kommentátor és műsorvezető egyben. Elsősorban melyiknek tartja magát?
– Erre azt szoktam mondani, hogy sportriporter vagyok, ami ugye mind a hármat lefedi. Minden sportágnál meg tudom mondani, mi az, amit a legjobban szeretek. A futball esetében egyértelműen közvetíteni, és azt gondolom, abban is vagyok a legjobb. Az F1 kicsit összetettebb, azt mondanám, ott a legjobb énemet az hozza ki, amikor kint vagyok egy versenyhelyszínen, és onnan tudósítok, interjúzom a pilótákkal, csapatfőnökökkel. Aztán van a rajtot megelőző grid walk, ami tényleg egyfajta „one man show”, egy hét-nyolc perces stand-up – az az egyik legnagyobb kihívás.
– Tizenöt éve dolgozik sportriporterként. Mi terelte anno a sportmédia irányába?
– Tíz év futball nyilván megfelelő előzménye lehetett ennek. Leginkább a Ferencváros utánpótláscsapatában játszottam, de volt többéves goldballos kitérőm is, amely során Szalai László volt az edzőm. Ő onnan lehet ismerős, hogy például Lothar Matthäus mellett volt pályaedző a magyar válogatottnál, de az edzőképzés vezetőjeként is dolgozott. A futballtudásom nyolcvan százalékát tőle eredeztetem, mert az a képzés, amit ő ott adott, tényleg kimagasló volt. A Goldballban olyan játékostársaim voltak, mint Filkor Attila, Stieber Zoltán vagy Pátkai Máté. És a Fradiban is akadtak azért neves csapattársaim: együtt játszhattam Vas Ádámmal, Holczer Ádámmal, Gyömbér Gáborral, Somodi Bencével, szóval erős korosztály volt. A Ferencváros utánpótláscsapatából az NB I-ből való kizárás évében öregedtem ki, és az első csapatban nem volt lehetőségem játszani. Egy nem túl jó döntéssel eligazoltam a REAC-hoz, ahonnan később ugye 10-12 embert bundaváddal elvittek. Akkor nemigen értettem, miért nem játszom, utólag összetehetem a kezem, hogy végül is így alakult. Aztán rövid időn belül kétszer is részleges bokaszalag-szakadást szenvedtem, és azzal párhuzamosan kerültem be a főiskolára kommunikáció és média szakra, majd egyetemre és a Komlósi Oktatási Stúdióba. Már gimnazistaként nagyon érdekelt a sportmédia, és egyértelmű volt, hogy amikor abbahagyom a futballt, szeretnék sportriporter lenni. Nem tudtam pontosan, milyen lépcsőfokokat kell megtennem, de azt éreztem, ha a pályán nem lehetek klasszis játékos, akkor szeretnék sportriporterként kijutni Európa-bajnokságokra, világbajnokságokra, esetleg olimpiára is.
– Volt példaképe a kommentátorok között?
– Egyértelműen Hajdú B. István és Méhes Gábor, akire mindig is szakmai etalonként tekintettem. Mind a felkészültségük, mind a hanglejtésük miatt, ahogy játszottak a hangjukkal, és amilyen sztorikat tudtak még kerekíteni az adott esemény mellé.
– Még nincs negyvenéves, de már tudósított téli és nyári olimpiákról, F1-es nagydíjakról, futballban világ- és Európa-bajnokságokról, BL- és El-meccsekről. Ilyen portfólióval a szakma nagy öregjei közül sem sokan büszkélkedhetnek. Néha meg kell csípnie magát, hogy elhiggye, milyen magasra jutott?
– Mindezt felsorolva most kicsit öregebbnek érzem magam a koromnál… Egyébként időnként teljesen tudatosan meg szoktam állni, és el szoktam gondolkodni ezen. Már csak olyan szempontból is, hogy amikor esetleg van egy rossz napom, vagy úgy érzem, egy közvetítés talán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, akkor nem baj, ha az ember vissza tud tekinteni, és látja, hogy a saját teljesítményének köszönhetően milyen helyszínekre, milyen eseményekre juthatott el. Tudatosan elkezdtem figyelni rá az elmúlt években, hogy ha kint vagyok egy-egy kiemelt eseményen, legyen néha egy percem úgy körbenézni, hogy ezt az élményt elraktározzam magamban.
– Ki tud emelni egyetlen olyan pillanatot, amit a legfelemelőbbnek élt meg?
– Elsőre egyértelműen az olimpiai arany közvetítése jut eszembe. Forgatókönyv szempontjából is nagyon erős élmény volt, tudva, hogy akadt, aki Gulyás Michelle-t ki sem akarta küldeni az olimpiára. Az azt megelőző években nagyon sok öttusaversenyen szpíkerként is dolgoztam, tehát Michelle tulajdonképpen a szemem előtt nőtt fel, és lett a felnőttmezőny tagja. Ez egyfajta beteljesülés volt kommentátorként. Valahol azt éreztem, hogy ennek minden szempontból így kellett történnie.
– És riporterként melyik interjúja a legemlékezetesebb? Gyerekkora sporthősei közül jó néhánnyal beszélgethetett.
– Az adott pillanatban nem hősként tekintesz rájuk, és nem arra gondolsz, hogy húsz évvel ezelőtt az ő mérkőzéseit csodáltad a televízióban. De néhány nappal később azért van bennem olyan érzés, hogy „hű, amúgy kivel is beszéltem?!” Ebből a szempontból kiemelkednek a rajtrácsos interjúk, elsősorban a Zlatan Ibrahimoviccsal folytatott két beszélgetés. Eleve azért is, mert a stílusa nagyon-nagyon közel áll hozzám, imádom ezt a fajta csipkelődős, ironikus humort. Picit odaszúr a másiknak, de közben mind a két interjú során végig egyenrangú partnernek tekintett, és nagy öröm volt, hogy ezt sikerült kiérdemelnem. Egyébként az a két interjú nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is nagyot ment, az AC Milan több nemzetközi nem hivatalos oldalára is felkerült, ezért is volt olyan hatalmas elérése. A legutóbbi emlékezetes interjúm pedig Jude Bellinghammel volt Madridban, amit még Fabrizio Romano is kitett a saját oldalára, igaz, a forrásmegjelölést elfelejtette – ejnye!
– Ha fordítunk egyet a kérdésen: adódtak kínosabb helyzetek egy-egy sztárral?
– Az egyik évben az F1-es Abu-dzabi Nagydíj rajtrácsán Jason Stathamnek valamiért nagyon rossz napja volt, és amikor odaléptem hozzá, tulajdonképpen élő adásban küldött el melegebb éghajlatra, hogy hagyjam már őt békén – sőt, ezután is tovább hepciáskodott, ami annyira nem mutatott jól… De volt, hogy Daniel Craig biztonsági őre konkrétan rácsapott a kezemre, amikor próbáltam odatenni a mikrofont. Monacóban Zinédine Zidane állt tőlem egy méterre, ám amikor megszólítottam, két hatalmas biztonsági ember ugrott közénk, mondván, „ő itt most csak turista”. Cristiano Ronaldo esetében előre kikötötték, hogy nincs interjúlehetőség, de valahogy mégis be tudtam elé férkőzni. Aztán az egészből annyi lett, hogy ránézett a mikrofonra, aztán rám, mosolygott, és azt sugallta a tekintetével, hogy „te ki vagy?!” De ezek miatt sem szabad csüggedni, menni kell tovább és próbálkozni.
– Szinte mindent elért, amiről egy sportriporter álmodozhat. Mi hajtja még? Milyen céljai vannak?
– Nagyon szeretem, amit csinálok, szerencsés embernek tartom magam emiatt. Konkrét célokat nem szoktam megfogalmazni. Rájöttem, hogy butaság, mert ha nem éred el, akkor nyomasztani fog, ha pedig kapsz más lehetőséget, nem fogod annyira értékelni. Ráadásul, ahogy az életben mindenhez, itt is sok szerencsére van szükség. Mindig a következő feladat motivál.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 17-i lapszámában jelent meg.)
