Kerékpár 2025: „Pogacar idén is mindent megnyert, és csókolom”

A  szikár tények kedvéért rögzítsük: Pogacar öt egynapos versenyen is lemaradt az első helyről, kétszer a dobogóról is, ráadásul egyszer majdnem kicsúszott a legjobb harmincból is – lásd a fentebb említett kanadai egynapost. 

Az említésre érdemes események sorát a világbajnoksággal illik kezdeni, főleg mert első alkalommal adott otthont Afrika a seregszemlének: Ruanda fővárosában, Kigaliban, 1567 méteres tengerszint feletti magasságon rendezték, ami már önmagában kihívást jelentett a versenyzőknek, ráadásul a szervezők a férfiak elit versenyére 5100 méternél több szintkülönbséget tartalmazó útvonalat jelöltek ki, a nőkére közel 3000 méter szintet irányoztak elő, ami a világbajnokságok mezőnyversenyei közül mindenképpen a legnehezebbek közé tartozik. Persze, nem Pogacarnak, aki 66 kilométeres szóló végén másfél perc előnnyel nyert Remco Evenepoel előtt. 

A nőknél viszont valódi meglepetés született. Tegye fel a kezét, aki a világbajnokság előtt hallotta Magdeleine Vallieres nevét... A 24 éves kanadai bringás csupán második profi győzelmét aratta Ruandában, s az országúti vb-k egyetemes történetében sem túlzás, ha a legnagyobb meglepetések közé soroljuk sikerét. Csak a történelmi hűség kedvéért: Valter Attila nem fejezte be a vb-t, Vas Blanka a 37. helyen zárt.

Hogy ne csak az idén merő hobbiból 11, 18, 20, 33, 35 és 75 kilométeres szökései végén versenyeket nyerő Pogacarról legyen szó, ott van például az általa a vb-n másfél perccel lehagyott, s másodikként záró Evenepoel, akiről augusztus elején hivatalosan is kiderült, jövőre a Soudal QuickStepet elhagyja, s a Red Bull–Bora–Hansgrohe versenyzője lesz. 

Aki a vb előtt már hallotta Vallieres nevét, leteheti a kezét.

Vissza napjaink legjobb időfutammenőjéhez:  a szám olimpiai, világ- és Európa-bajnokát új csapata kivásárolta 2026 végéig élő szerződéséből, s úgy fest, Evenepoellal, valamint a négyszeres Vuelta-győztes Primoz Rogliccsal, az idei Tour de France-on összetettben harmadik Florian Lipowitzcal, vagy éppen a Giro 2022-es bajnokával, Jai Hindleyvel új szupercsapat formálódik, amelynek célja egyértelmű: megtörni az UAE és a Visma három éve tartó hegemóniáját és jövőre legalább az egyik háromhetest megnyerni. A két csapatot leszámítva erre egyébként éppen Evenepoel volt képes még 2022-ben a Vueltán.

Apropó Visma: a holland csapat annak ellenére elveszíteni látszik korábbi egyeduralkodó státuszát, hogy a három idei Grand Tourból kettőt is megnyert. Ki ne feledné, ahogy Simon Yates a Giro utolsó hegyi befutós szakaszán a Colle delle Finestrén lehagyja az év felfedezettjének nevezhető, s rózsaszínben tekerő Isaac del Toro és az ecuadori Richard Carapaz egymással foglalkozó párosát, majd csapattársát, Wout van Aertot utolérve, az ő segítségével végül majd négy perc előnnyel átveszi a vezetést összetettben, s azt az utolsó szakaszon meg is őrizve, végül megnyeri a Girót.

A Visma másik nagy sikere idén a Vuelta megnyerése volt, ám a spanyol körversenyre nem Jonas Vingegaard győzelme miatt fogunk emlékezni, sokkal inkább a gázai övezetben zajló háborúval kapcsolatos palesztinpárti és Izrael-ellenes valamint ezzel kapcsolatban az Israel Premier-Tech csapatának szereplése kapcsán rendezett tüntetések miatt. Több szakaszon is demonstrálók akasztották meg a versenyt, két etapon nem hirdettek győztest, akadt olyan is, amikor szinte senki nem tudta, hogy a hirtelen lerövidített szakaszon végül pontosan hol is van a célvonal, végül az utolsó madridi etap utolsó majd 60 kilométerét törölték, miután a belvárosi körpályán tüntetők szállták meg a célegyenest. 

A hivatalos díjátadó ceremónia el is maradt, mégis a verseny egyik legőszintébb pillanatát éppen ennek köszönhettük. Mint utóbb kiderült, Tom Pidcock édesanyjának az ötlete alapján egy szállodai parkolóban spontán díjátadó dzsemborit hoztak össze a csapatok, amely a verseny rangjához mérten történelmének egyik legméltatlanabb befejezése után az egyik legbensőségesebb díjátadója volt, a hűtősdobozokból rögtönzött dobogó tetején a vismás Jonas Vingegaard örülhetett.

A három háromhetes közül a legnagyobbat, a Tour de France-t egy szlovén kerékpáros nyerte meg, aki a negyedik szakasz után vette át a sárga trikót, és a hátralévő 17 napból csupán háromszor nem ő viselte. A fontos hegyi szakaszokon Pogacar rendre Vingegaard előtt zárt, vagy együtt értek célba, akinek valós esélye nem volt a szlovén megszorongatására, végül második lett, megelőzve a már említett Florian Lipowitzot. Ne zárjuk ennyire rövidre az év legnagyobb kerékpáros versenyét, amely igazi, év végi összeállításokba kívánkozó módon kezdődött: az első szakasz második hegyi részhajrájáért csatázó Benjamin Thomas alól Matteo Vercher a vonalon áthaladva egyszerűen kiütötte a bringát. 

Aztán ott volt a versenyzők és a szurkolók körében is általános közutálatnak örvendő, tök sík és dögunalmas dunkerque-i harmadik szakasz végén a sprint, amelyben Jasper Philipsen akkorát esett, hogy feladni kényszerült a versenyt. 

Emlékezetes még a 11. napon Jonas Abrahamsen sikere, aki alig három héttel a Tour rajtja előtt szenvedett kulcscsonttörést, aztán karrierje első háromhetes szakaszgyőzelmét aratta, ráadásul csapatának, a norvég UNO-X-nek is ez volt az első szakaszgyőzelme a legnagyobb színpadon.

S akkor még az aerodinamikus ír, Ben Healy szakaszgyőzelméről, és arról, hogy két napig viselhette – 38 év után első írként – a sárga trikót nem is beszéltünk. Szóval, ha eltekintünk attól, hogy Pogacar gyakorlatilag az összetettért zajló versenyből kivette az izgalmat, akkor azért az idei Touron is akadtak olyan sztorik, amelyek miatt érdemes lelkesedni a világ legnagyobb kerékpáros körversenyéért.

Megelőzőleg már a tavaszi egynaposokon is jobbára a szlovén dominált, aki még akkor is nyert, amikor elesett. Kevés idei perecelése közül a legemlékezetesebb, amikor a Strade Bianchén Tom Pidcockal az élen haladva egy balkanyarban közel 50 kilométerrel a vége előtt elcsúszott, és beszánkázott útmenti árokba, a fűbe. Persze kievickélt az árokból, lehorzsoltan, kissé vérezve visszaült a kerékpárjára, és végül 18 kilométeres szólóval megnyerte a versenyt. 

Amelyen egyébként Valter Attila a 22. lett, akiről augusztus elején vált hivatalossá, hogy hároméves szerződése lejártával elhagyja a Visma Lease a Bike csapatát. A 27 éves olimpiai negyedik helyezett Valter januártól a Bahrain Victorious kék-fehér szerelésében teker majd. A World Tour-mezőny egyetlen magyar bringása ugyan három idényen keresztül volt a Visma tagja, de a csapat hagyományos sárga-fekete mezét csupán az utolsó néhány versenyén láthattuk rajta, az első két és fél évben ugyanis hivatalban lévő magyar bajnokként a piros-fehér-zöld bajnoki trikót viselte. A nyáron csupán 13. lett az országúti ob-n Pannonhalmán, a versenyt Dina Márton nyerte, aki első magyar bajnoki címét ünnepelhette, s akkor még az Euskaltel-Euskadiban tekert.

A 29 éves Dina a jövőre már olasz helyett magyar színekben induló MBH Bank CSB Telecom Fort Pro Tour csapatának lesz a tagja, a szintén ide igazoló Peák Barnával, a már itt szereplő Makrai Bálint, Takács Zsombor és Valent Márk mellett. Egy szinttel lejjebb, a kontinentális csapatok között szerepel továbbra is a remek első évet produkáló Team United Shipping, amely 12 versenyt nyert az év során, a csúcsot pedig az jelentette számukra, hogy legjobb magyarként a 18 éves Feldhoffer Bálint a 7. helyen végzett a Tour de Hongrie-n – le is csapott rá Valter új csapatának, a Bahrainnek az utánpótlássora, így náluk folytatja 2026-ban. Itt kell megemlíteni, hogy két másik magyar bejegyezésű konticsapat, az Epronex és a Karcag Cycling is megszűnik az idei év végén – az ok mindkét esetben anyagi természetű, pontosabban az anyagiak hiánya.

A női World Tourban két magyar versenyző szerepelt, Vas Blanka mellett idén Zsankó Petra is ott volt a mezőnyben. Fájdalom, hogy az első WT-idényében a világranglistapontokat szépen gyűjtögető Zsankó csapata, a Ceratizit az év végével megszűnik, így egyelőre nem tudni, hogy Zsankó hol folytatja pályafutását.

Vas Blanka kiválóan kezdte az évet, a Trofea Alfreda Binda versenyén kiscsoportos sprint végén a második lett, ami rögtön az idénye legjobb eredménye is lett. Az is maradt, egészen a botrányosan kezdődő Tour de Romandie utolsó szakaszáig, amelyen nagyot sprintelve diadalmaskodott olimpiai 4. helyezettünk. 

A versenyen egyébként a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség öt csapatot zárt ki közvetlenül az első szakasz előtt, mert nem feleltek meg a versenyzők nyomkövetésére szolgáló rendszer tesztelésével szemben támasztott elvárásoknak.

Tadej Pogacar idén 50 versenynapot töltött a nyeregben, valamivel több mint 8600 kilométert tekert, és nyolc egynapos versenye mellett nyert két szakaszt az UAE Touron, hármat a Critérium du Dauphinén, négyet a Touron – plusz az összetettet mindhárom említett versenyen – összességében 20 győzelmet aratott. 

Ez a tavalyi 25 siker után némi visszaesés, de ha jövőre csak ugyanilyen mértékben folytatódik a dominanciája csökkenése, megint ugyanez lesz a címe az évértékelő cikkünknek. Csak nem lesz ennyire rövid...