A rajongás maradt – Bobory Balázs jegyzete

Kamaszként szerelmes voltam Németh Helgába.

Azt hittem, hogy ezt a titkot elcipelem magammal a sírig, de van idő, amikor kitárulkozik az ember, eljön az a kor, amikor mosolyogva gondol vissza azokra a pillanatokra, amikor tinédzserként árgus szemekkel figyelte a televíziót, hátha nyilatkozik a gyönyörű, magas, sötét hajú lány, kereste az újságokban a cikkeket, a képeket, amelyeket szupertitkos albumába rendezett. Mellesleg Németh Helga a földkerekség egyik legjobb balkezese volt, oroszlánrészt vállalt abban, hogy a női kézilabda-válogatott az 1995-ös, osztrák–magyar közös rendezésű világbajnokságon a döntőig menetelt, és egy ország énekelte a lányokkal a „Szállj el, kismadárt”, a fináléba jutás után pedig mindenki hirtelen a bécsi aranycsatára szeretett volna jegyet szerezni, együtt lélegzett, bizakodott az ország. Csodás csapatot alkottak Laurencz László kiválasztottjai, örökre beírták magukat a históriás könyvekbe.

A női válogatott iránti rajongásom negyedszázad után sem múlt, persze a szív már megkorhadt, nehezebben kap lángra, mint kamaszkorban, így aztán kivágott cikkek sem kerülnek már szupertitkos naplókba. A mostani csapatban biztosan kevesebb a klasszis, mint az 1995-ösben, de azért mi elhisszük, hogy Elek Gábor (és Danyi Gábor) együttese ismét képes közüggyé tenni a kézilabdát, és a következő három napban nem különböztetik meg magukat a győri, ferencvárosi, siófoki vagy éppen békéscsabai rajongók, hanem elegyként a csarnokon kívülre ragadva is olyan energiával segítik Kovacsics Anikóékat, amely eljuttatja a válogatottat a tokiói olimpiára.

Persze az előjelek most sem jók, a szövetségi kapitány az átkozott vírus miatt csak a felkészülés hajrájára esett be az edzésekre, és ugye élénken él az emlékünkben a decemberi Európa-bajnokság, amelyen enyhén szólva is hullámzó teljesítménnyel rukkolt ki válogatottunk.

Akkor nem volt cél a mieink előtt, most van, talán ez hozza meg a teljes koncentrációt, a rejtett tartalékok felhasználását a legnehezebb pillanatokban, a lehetőségekhez képest legjobb csapatjátékot és a mindent elsöprő harci szellemet – elvégre itthon vagyunk!

Kívánom valamelyik mai, az enyémnél sokkal kevésbé megfáradt szívű kamaszfiúnak, hogy ragadja el a hév, a kézilabda varázsa, akár még valamelyik lány csinossága, egyénisége is, és a következő három nap alatt kötelezze el magát a női kézilabda-válogatott mellett, aztán reménykedjen a kimagasló ötkarikás szereplésben is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!