Két karakterű csapat – Bobory Balázs jegyzete

Mondhatjuk, reális, hogy a magyar férfi kézilabda-válogatott két pontot visz magával a középdöntőbe, de azért mégis keserű egy kicsit a szánk íze.

Vagy nem is kicsit, mert Bánhidi Bencéék megteremtették maguknak a lehetőséget, hogy a legmerészebb álmaikat, illetve álmainkat valóra váltsák, és óriási lépést tegyenek az olimpiai kvalifikációs torna felé. Azonban hiába győzték le heroikus hajrával és remek játékkal Izlandot, utána jött a Portugália elleni kijózanító pofon, és jó szokásunk szerint ismét reménykedünk, hogy majd Svédországot legyőzzük valahogy egy kőkemény tétmeccsen a saját otthonában, vagy ha nem, akkor bíznunk kell másokban és a matematika gyönyöreiben.

Sajnos abban világbajnokok vagyunk, hogyan zuhanjunk jókorát a magasból. És a zuhanást most szó szerint kell érteni, mert amíg Izland ellen csúcsra ért a társaság, a következő meccsen már nem lassan ereszkedett, hanem kegyetlenül vonzotta a mélység. Az északiak elleni mámorító győzelemnek éppen hogy szárnyalást eredményező, felszabadító hatásúnak kellett volna lennie akár az egész világbajnokságra kivetítve, azonban a portugálok elleni mérkőzés kezdetén már látható volt, hogy a lehetőség kapujában megremegnek a kezek, nincsenek rendben a fejek, és az élete meccsét lehozó portugál kapusnak tíz perc után csupa kék-zöld folt lehetett a teste, annyiszor találták el labdával a mieink. És amikor a tényleg sorsdöntőnek szánt összecsapást így kezdi egy csapat, ritka az Izland ellen látott fordulat. Sajnos most nem is következett be, így máris sokkal nehezebb a helyzetünk, mint amiben az első két forduló után jogosan reménykedtünk.

A klassziscsapatoknál nagyon ritka az ilyen hullámzás, ezért vannak ott általában a világversenyek végjátékában, s bár az izlandiak ellen kiderült, hogy nekünk is vannak kiemelkedő napjaink, továbbra is megmaradtak a rosszak. A megdöbbentő csak az, hogy milyen gyorsan láttunk egymás után két teljesen egymástól eltérő karakterű magyar válogatottat.

Temetni korai, mert jöhet szerdán a svédek elleni bravúr, csak éppen ehhez az a hit, önbizalom és gyilkos ösztön kell, amely az Izland elleni utolsó negyedórában jellemezte a csapatot. Ha egyszer sikerült, miért ne jöhetne össze még egyszer? Most még bízhatunk, de ha nem sikerül a svédek ellen nyerni, sajnos megint kesereghetünk, hogy mekkora esély csúszott ki a kezünkből....

Vagy nem is kicsit, mert Bánhidi Bencéék megteremtették maguknak a lehetőséget, hogy a legmerészebb álmaikat, illetve álmainkat valóra váltsák, és óriási lépést tegyenek az olimpiai kvalifikációs torna felé. Azonban hiába győzték le heroikus hajrával és remek játékkal Izlandot, utána jött a Portugália elleni kijózanító pofon, és jó szokásunk szerint ismét reménykedünk, hogy majd Svédországot legyőzzük valahogy egy kőkemény tétmeccsen a saját otthonában, vagy ha nem, akkor bíznunk kell másokban és a matematika gyönyöreiben.

Sajnos abban világbajnokok vagyunk, hogyan zuhanjunk jókorát a magasból. És a zuhanást most szó szerint kell érteni, mert amíg Izland ellen csúcsra ért a társaság, a következő meccsen már nem lassan ereszkedett, hanem kegyetlenül vonzotta a mélység. Az északiak elleni mámorító győzelemnek éppen hogy szárnyalást eredményező, felszabadító hatásúnak kellett volna lennie akár az egész világbajnokságra kivetítve, azonban a portugálok elleni mérkőzés kezdetén már látható volt, hogy a lehetőség kapujában megremegnek a kezek, nincsenek rendben a fejek, és az élete meccsét lehozó portugál kapusnak tíz perc után csupa kék-zöld folt lehetett a teste, annyiszor találták el labdával a mieink. És amikor a tényleg sorsdöntőnek szánt összecsapást így kezdi egy csapat, ritka az Izland ellen látott fordulat. Sajnos most nem is következett be, így máris sokkal nehezebb a helyzetünk, mint amiben az első két forduló után jogosan reménykedtünk.

A klassziscsapatoknál nagyon ritka az ilyen hullámzás, ezért vannak ott általában a világversenyek végjátékában, s bár az izlandiak ellen kiderült, hogy nekünk is vannak kiemelkedő napjaink, továbbra is megmaradtak a rosszak. A megdöbbentő csak az, hogy milyen gyorsan láttunk egymás után két teljesen egymástól eltérő karakterű magyar válogatottat.

Temetni korai, mert jöhet szerdán a svédek elleni bravúr, csak éppen ehhez az a hit, önbizalom és gyilkos ösztön kell, amely az Izland elleni utolsó negyedórában jellemezte a csapatot. Ha egyszer sikerült, miért ne jöhetne össze még egyszer? Most még bízhatunk, de ha nem sikerül a svédek ellen nyerni, sajnos megint kesereghetünk, hogy mekkora esély csúszott ki a kezünkből....

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!