Győri-Lukács Viktória: Amikor az érem hozzáért a hasamhoz, eszembe jutott, hogy hárman állunk a dobogón

Vágólapra másolva!

2025.09.23. 11:23

Címkék

Emlékezetesen alakult a 2024-es év Győri-Lukács Viktóriának, a mostani viszont alapvető változást hoz a Győri ETO jobbszélsőjének életébe. A kétszeres BL-győztes, Eb-bronzérmes játékos párjával együtt alig várja az ikerlányok érkezését, azonban a kézilabdapályán is vannak még nagy céljai.

– Mi volt az első reakciójuk, amikor a férjével, a szintén kézilabdázó Győri Mátyással megtudták, hogy ikerlányaik születnek?
– Rendkívül meglepődtünk, mert egyáltalán nem számítottunk rá, ugyanakkor nagyon örültünk is neki. Egyikünk családjában sem voltak eddig senkinek ikrei. Matyi mindig is több gyereket szeretett volna, most egyből kettővel bővül a létszám. Próbáltuk kiszámolni, melyik időszak lehet a legalkalmasabb, hogy ha hamar összejön, akkor se maradjak le a final fourról. Hathetesen mentünk el az első ultrahangra, akkor közölték velünk, hogy nemcsak egy magzat van, hanem kettő. A budapesti négyes döntőn már nyolchetes terhesen játszottam. December elejére vagyok kiírva, a karácsonyt szeretnénk már négyesben tölteni.

– Mennyire tudta ezt a gondolatot kizárni a két nap során?
– Az orvosoktól rögtön azt kérdeztem, játszhatok-e, mert tisztában voltam vele, hogy az ikrek miatt veszélyeztetett terhesnek számítok. Megnyugtattak, hogy pályára léphetek, semmi problémám sem lehet. Visszagondolva, sikerült is kizárnom a két meccsen, hogy áldott állapotban vagyok. A final four után kapcsolt át az agyam, és kerültek előtérbe az anyai gondolatok.

– A díjátadón is különleges lehetett így átvenni a második BL-aranyérmét.
– Először nagyon boldog voltam amiatt, hogy sikerült elérnünk, amiért egész idényben küzdöttünk. Miután a nyakamba akasztották az érmet, és hozzáért a hasamhoz, eszembe jutott, milyen szép pillanat, hogy hárman állunk a dobogón. Amikor majd elég idősek lesznek a lányok ahhoz, hogy megértsék, biztos büszkék lesznek magukra, hogy ők is részt vettek a final fouron – egész szépen kezdték a „kézilabdás karrierjüket”.

– A hetedik hónap vége felé jár. Milyenek a tapasztalatai a babavárásról?
– Sandra Tofttal már a kezdettől fogva tudtuk egymásról, hogy gyereket várunk, ő ugyan valamivel előrébb jár, de nagyjából közösen tudjuk végigkövetni a szakaszokat. Előfordult, hogy „mérges” lett rám, amiért neki éppen nehezebb napjai voltak, míg én – gyorsan lekopogom – eddig nagyon jól viselem az egészet, elkerültek a szenvedős pillanatok. Ha nem látnám a hasamon, hogy babát várok, másból nem is tudnám megmondani, eddig nagy boldogságként élem át ezt az időszakot.

– Mindig is úgy tervezte, hogy még a karrierje alatt édesanya lesz?
– Igen, és erre szerencsére egyre több példát látunk a sportágban. Az ETO-nak és Golovin Vlagyimir szövetségi kapitánynak időben jeleztem, hogy elértem abba a korba, amely szerintem ideális a gyerekvállalásra, és még vissza tudok térni a következő olimpiáig is, ha szüksége lesz rám a válogatottnak. Nemcsak én gondolkoztam így, sok női kézilabdázóról derült ki mostanában, hogy babát vár.

Férjével, Győri Mátyással és a Bajnokok Ligája-aranyéremmel (Fotó: Instagram)

– Miként fogadták Győrben, hogy egyszerre négyen is családalapítást terveznek?
– Nagyon hálásak lehetünk, amiért úgy álltak hozzá, hogy ez az élet legszebb ajándéka, és nem szeretnék elvenni senkitől sem. Nyilván elképzelhető olyan helyzet, amikor egy klub esetleg azt mondja, hogy nem a legjobb időszakot választotta az adott játékos. Szerencsére itt, az ETO-nál továbbra is a csapat részei lehetünk, így ez valóban különleges idény nekünk. Az edzőnk, Per Johansson is nagyon családszerető ember, ő a legboldogabb, amikor egy baba vagy egy kisgyerek bemegy az anyukájával az edzésre, szívesen foglalkozik vele.

– Inkább kisfiút vagy kislányt szerettek volna?
– Tudom, hogy elcsépelt, de tényleg csak az volt a fontos nekünk, hogy egészséges legyen. Az orvosok is próbálták megtippelni a nemüket, akadt, aki kisfiúkat, más kislányokat mondott, de hallottunk egy kisfiúról és egy kislányról szóló jóslatot is. Egy vérvételből derült ki biztosan, hogy mindketten lányok lesznek, utána mondta Matyi, hogy megpróbálkozhatnánk egy kisfiúval is. Egyből rávágtam, hogy egyelőre még a lányaink sem születtek meg, először nézzük meg, milyen lesz négyesben az életünk, és utána térjünk vissza erre a témára.

Az utóbbi években az egyéni elismerések sem maradtak el (Fotó: Szabó Miklós)

– Egypetéjű ikerlányok lévén adja magát a kérdés: mindenből egy párral készülnek?
– Egyelőre babonából csak néhány hete vettem nekik az első pulcsit, viszont mivel Matyiéknál nagy a család, mindenkitől örököljük a ruhákat. A bátyja már be is állított egy hatalmas dobozzal, tele mindenféle babaholmival, szóval alakul a ruhatáruk. Most azt mondom, hogy én az az anyuka leszek, aki nem fogja egyformán öltöztetni őket. Szeretném, hogy legyen mindkettőnek saját személyisége, és ne én döntsem el, hogy ugyanazt viseljék. Aztán lehet, hogy az élet felülírja.

Az ikrek mezével, 22-essel, kezdőbetűkkel (Fotó: Instagram)

– A nagy hír bejelentésekor ott szerepelt a kis mezeken két kezdőbetű, a Z és az E. Ezek szerint már tudták a nevüket is?
– Amikor még abban a hitben voltunk, hogy kisfiú lesz, egyből tudtunk választani nevet. Lánynév már évek óta volt a fejünkben, de azzal nem számoltunk, hogy szükség lesz még egyre. Tehát a második okozott fejtörést, aztán ebben is meg tudtunk egyezni, és mindkettő nagyon tetszik nekünk.

– Elárulja őket?
– Egyelőre még nem szeretnénk, pedig nagyon sokan kérdezték már tőlünk, hogyan fogják hívni a lányokat. Azt válaszolom mindenkinek, legyen még titok, miközben ebből már fogadások is születtek a baráti körünkben, és a szurkolóktól is jönnek a tippek folyamatosan.

– A gyerekkorára visszagondolva, milyen családi mintát, értékeket hozott magával otthonról?
– Talán sokan nem tudják rólam, hogy „falusi” lány vagyok, sok állatot tartottunk otthon Gyálon, még struccaink és vadászgörényeink is voltak. Boldog gyerekkorom volt, a lányainknak is olyan környezetet szeretnénk teremteni, amiben jól érzik magukat, és igazán megélhetik ezeket az éveket. Nem véletlenül költöztünk Győrnek is abba a részébe, ahol ha idősebbek lesznek, bátran engedhetjük majd őket egyedül is játszani, ha úgy tartja kedvük, akár mezítláb is. Két féltestvérem van, a bátyámmal együtt nőttünk fel, míg a húgom tíz évvel fiatalabb nálam. Mindkettőjükkel kiváló a kapcsolatom, úgy szeretjük egymást, mint ha édestestvérek lennénk. Matyiék hatan vannak testvérek, az anyukája pedig kiszámolta, hogy a lányainkkal együtt éppen huszonketten leszünk a szűkebb családban – ez a mezszáma mindkettőnknek.

– Mit gondol, szigorú szülők lesznek?
– Fogós kérdés, Matyinak talán valamivel nehezebb dolga lesz a lányokkal. Egyelőre még nem volt véleménykülönbség abból, mit hogyan szeretnénk csinálni, de nyilván majd a születésük után adódnak az igazi megoldandó feladatok. Nem izgulok, mert jó párost alkotunk, és sok mindenben egyezik a szemléletünk.

– Miként emlékszik vissza a megismerkedésükre?
– A kézilabda révén már régóta ismertük egymást, de 2020-tól alkotunk egy párt, azóta tényleg töretlen a viszonyunk, mindent meg tudtunk közösen oldani. Érdekes felidézni az első találkozásokat, mert teljesen másmilyennek hittük egymást, mint ami a valóság. Azonban gyorsan megváltozott a véleményünk: megtudtam, hogy Szeghalomról, egy sokgyerekes nagy családból származik, és neki is világossá vált, hogy hasonló értékeket vallunk.

– Hogyan kezelik, hogy a sport miatt a hetük nagy részét más városban töltik?
– Eddig nem okozott különösebb problémát, szerencsére a Budapest–Győr távolság nem vészes. Sokat beszélgettünk arról, mi lesz a kislányok születése után, de ahogy eddig is meg tudtuk oldani, ezután is meg fogjuk. Számíthatunk a nagyszülők segítségére is, rendszeresen jönnek majd Győrbe, próbálunk minden feltételt megteremteni ahhoz, hogy közben ők is jól érezzék magukat nálunk.

– Kézilabdázóként mennyire tudják támogatni egymást, egyáltalán mennyire igénylik a másik tanácsát?
– A kézilabdázást próbáljuk „otthagyni” a csarnokban, csak akkor beszélünk róla otthon, ha a másiknak szüksége van rá. Amikor a rokonokhoz megyünk vendégségbe, úgyse lehet elkerülni, hogy szóba hozzák. Egyébként inkább rám jellemző, hogy kikérem a véleményét, hiszen szélsőként kevésbé tudok hozzászólni egy férfi irányító-átlövő játékához. Feleségként azért néha megjegyzem, hogy lőhetne többet, mert szeretném, ha több gól állna a neve mellett. Ugyanakkor azt is látom és értékelem, ha a társainak teremt helyzeteket. Szóval ott vagyunk egymásnak, ha támogatni kell a másikat, de a pályán kívül próbálunk inkább a civil életünkkel foglalkozni.

Csokoládé is büszkén pózolt fotóriporterünknek (Fotó: Czinege Melinda)

– A kutyája is elkísérte a beszélgetésre. Régóta elválaszthatatlanok?
– A siófoki idényem során kellett először egyedül élnem egy új városban. Mindig is szerettem volna háziállatot, és mivel apukám is úgy gondolta, hogy jó lenne mellém egy négylábú kedvenc, így jött az életembe Csokoládé, a pomerániai törpespicc, és már tizenkét éve velem van. Amikor megismerkedtünk Matyival, nem volt még nagy kutyabarát, viszont aztán annyira megszerette Csokit, és olyan elválaszthatatlanok lettek, hogy teljesen más szemmel néz már a kutyákra.

– Jobbszélsőként mit tart az erősségének?
– Egyrészt az állóképességemet, amelyet a genetikának is köszönhetek, de annak is, hogy kiskoromban úszásra és atlétikára is jártam. Viszont a fő erényemnek most már inkább azt nevezném, hogy kiélezett állásnál is bátran elvállalom a lövéseket, és hideg fejjel tudok koncentrálni a befejezésre. Nyilván nem vagyok az a trükkös jobbszélső, mint például az új győri poszttársam, Nathalie Hagman, viszont az ETO-nál és a válogatottban is tudják rólam, hogy stabil vagyok és lehet rám számítani a nehéz pillanatokban is.

– Mint amilyen a tavalyi Európa-bajnokság bronzmeccse volt a franciák ellen, amelyen kaotikus támadás végén ön lőtte az utolsó, győzelmet jelentő gólunkat.
– Még a lefújás után is olyan eksztázisban voltam, hogy az interjúnál visszakérdeztem, tényleg én lőttem-e a győztes gólt. Egyszerűen kiesett a meccs hajrája, de azóta persze sokszor visszanéztem videón, ahogy Klujber Keti „vakon” odapasszolta arra a helyre a labdát, ahol érkeznem kellett. Libabőrös élményt jelentett, ahogy azt a meccset végigjátszottuk.

– Mennyire foglalkozik a szurkolók és a szélesebb értelemben vett kézilabdás közeg véleményével?
– Volt olyan időszak, amikor sokat törődtem vele, és bántott, ha rosszat írtak rólam. Olyan is előfordult, hogy egy világverseny idejére letöröltem a Facebookot a telefonomról, hogy ne tudjam elolvasni a véleményeket. Azonban ehhez is hozzáedződtem, és most már ha meg is nézem őket, inkább csak kíváncsiságból, és semmi hatással nincsenek rám. Ráadásul az ETO-szurkolók nagyon pozitívak, itt kevesebb olyan hozzászólás érkezik, amely negatív hangvételű vagy bántó lenne.

– A válogatott sikerét látva a korábbi átigazolása miatt esetleg neheztelő szurkolók szíve is meglágyult?
– Voltam azóta kinn Matyiék meccsén, és találkoztam Fradi-szurkolókkal, akik mondták, hogy most már megbocsátanak, amiért hazahoztuk a bronzérmet. Ez is jó példa arra, hogy az Eb egész Magyarországot összehozta; olyan emberek is követték a kézilabdát, akik azelőtt nemigen.

– Megbirkózik a válogatott azzal a teherrel, hogy innentől minden világversenyen azt várja majd a közvélemény, hogy jusson el megint a legjobb négyig?
– Biztos, hogy nehéz lesz ezzel a tudattal játszani. A tavalyi Eb-re jól összeállt a csapatunk, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az olimpia után sok válogatott átalakult, kísérletezett. Ez nem von le semmit az érdemünkből, sőt, el kell hinnünk, hogy a nagycsapatok ellen is van keresnivalónk.

– Az utóbbi időszakban egyéni elismerésekből is kijutott önnek. Ezek mennyit számítanak?
– Fiatalabb koromban nagyon örültem volna egy ilyen díjnak, mert sokszor ott voltam a legjobb jobbszélsők között, általában Jovanka Radicsevics és Julija Manaharova társaságában, azonban egyszer sem nyertem. Amikor már elengedtem magamban, akkor jöttek az egyéni elismerések. Ezek is megerősítettek abban, hogy jó úton járok, és utólag szép lesz majd visszagondolni, hogy nem maradtak ki a pályafutásomból.

2024 szép emlékű év: szerepelhetett a párizsi olimpián… (Fotó: Árvai Károly)

…az Eb franciák elleni bronzmeccsén pedig kulcsfontosságú gólt lőtt (Fotó: Kovács Péter)

– 2024 emlékezetesre sikerült az első BL-győzelmével, az olimpiai hatodik hellyel és az említett Eb-bronzéremmel. Ez volt pályafutása legjobb éve?
– Tényleg felejthetetlenül alakult, a Győrrel és a válogatottal is elértük, amiről álmodtunk. Ráadásul bekerültem az Eb álomcsapatába, az EHF-nél pedig a teljes idény legjobbjai közé. Ha ehhez hozzávesszük az idei BL-címvédést, elmondhatom, hogy tökéletes időszakot zártam a gyerekvállalás előtt.

– Van még olyan jelentős cél, amelyet szeretne elérni a karrierje során?
– Először is mindenképpen azt kívánom a magyar válogatottnak, hogy jusson ki a következő olimpiára. Kétszer már átélhettem, semmihez sem fogható élmény, remélem, meglesz a harmadik is. Szurkolok a férficsapatunknak is, hogy legyen ott, és bízom benne, hogy így a Győri család is képviseltetheti magát Los Angelesben.

– Per Johansson megcélozta a triplázást a Győrrel a BL-ben. Van rá esély, hogy az idény hajrájában újra bekapcsolódik a trófeákért való küzdelembe?
– Elméletileg az idény végén visszaállhatnék, viszont tudjuk, hogy nincs két egyforma terhesség és szülés. Meglátjuk, hogyan alakul. Az ETO-ban van jelenleg is két klasszis jobbszélső, nem kell sietnem vissza, de ez nem azt jelenti, hogy hátradőlve fogom végignézni otthonról a reménybeli final fourt. Szeretnék még az idény végén játszani, viszont nem fogok semmit elkapkodni, az a legfontosabb, hogy a lányok és én is egészségesek legyünk.