Mátéfi Eszter: Vezető típus vagyok, ez nálunk családi szokás

– Mi az első emléke a kézilabdával kapcsolatban?
– Erdélyben születtem, gyerekkoromban láttam a tévében, ahogy a román férfi kézilabda-válogatott világbajnok lett – mondta a Nemzeti Sportnak Mátéfi Eszter. – Megtetszett a sportág, ahogy futottak és dobták a labdát. Nagyon sok függ a testnevelő tanártól, hála istennek engem olyan tanított, aki a lehető legkomolyabban vette a testnevelésórákat. Sokoldalú képzést kaptunk, asztaliteniszeztem, kosaraztam, otthon a garázskapura rúgtuk a labdát. A kézilabda érdekelt a legjobban, egy ismerősöm pedig a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium sporttagozatába járt és ott kézizett. A bátyám segített a felvételiben. Hát, így kezdődött, tizenhárom évesen…

– Miről álmodott ekkoriban?
– Mondtam édesanyámnak, szeretnék majd válogatott lenni, elvégezném a főiskolát és szép nagy családot alapítanék. Anyukám bólogatott, hogy jó, jó. Én viszont nagyon komolyan gondoltam. Húszévesen bajnok lettem a marosvásárhelyi csapattal és indultunk a Bajnokcsapatok Európa-kupájában.

– Milyen válogatott szeretett volna lenni, magyar vagy román?
– Erdélyi magyarként az álom a magyar válogatott volt. De az első lépcsőfokot akkoriban Marosvásárhelyen a román csapat jelentette, először abba kellett bekerülni, és csak utána gondolkodhattunk azon, hogy esetleg lehetne mindezt magyar színekben is. Szóhoz sem jutottam, amikor 1993-ban erre ténylegesen lehetőség nyílt. El sem tudom mondani, mennyire örültem… Aki egy kicsit is ismeri az erdélyiek lelkivilágát, tudja, mit jelent számukra, ha valaki magára öltheti a magyar címeres mezt. Annál nagyobb megtiszteltetés nincs a világon.

– Milyen volt magyarként felnőni Erdélyben a Ceausescu-érában?
– Kereskedőcsaládban nőttünk fel, anyagi gondjaink nem voltak, de például az élelmiszer-korlátozások ránk is vonatkoztak. Magyarok, románok és cigányok békében éltek egymás mellett, megértettük az anyanyelvüket, nem adódott ebből gond. És ugyanez igaz volt egyébként a román válogatottra is.

– Mikor hívták először Magyarországra?
– Már a nyolcvanas évek második felében kaptam megkeresést a Vasastól, de az áttelepülés akkoriban bonyolultabban zajlott, én meg azt nem szeretem. Később, a ’89-es forradalom idején a Debrecen keresett meg, akkoriban ott védett Bloj Angela, ő mesélt a klubról és a profizmusról. 1991-ben született meg a lányom, akkor újfent érdeklődött a DVSC. Ekkor már elfogadtam az ajánlatot, és 1992. január 1-jén átköltöztünk.

– A magyar válogatottal mi a legkellemesebb emléke?
– Egyértelműen az, amikor az 1995-ös világbajnokságon bejutottunk a döntőbe. Azzal a céllal vágtunk neki a tornának, hogy ha lehet, bejutnánk a négy közé, mert az olimpiai szereplést ér. Jó volt abban a csapatban szerepelni, még akkor is, ha a fináléban a dél-koreaiak győztek. Egy évvel később Atlantában harmadikok lettünk. Azt szoktam mondani, hogy az olimpiai bronzra, a világbajnoki ezüstre és a Dunaújvárossal elnyert BL-aranyra csak a legmerészebb álmaimban mertem gondolni. Arra is büszke lehetek, hogy Romániában kétszer lettem gólkirálynő, Magyarországon pedig 1996-ban megválasztottak az év játékosának.

– Mi volt annak a kilencvenes évekbeli dunaújvárosi csapatnak a titka?
– Az, hogy jó emberek alkották. Igazi csapatként léptünk pályára, mindenki tudta, hol a helye a hierarchiában. Egyrészt a vezetők komoly terveket vázoltak fel és megfelelően igazoltak, másrészt kiváló körülmények között készülhettünk. Hittünk a célokban és meg is valósítottuk őket. 1998-ban EHF-kupát nyertünk, ez adott jókora löketet, aminek köszönhetően egy évvel később a Bajnokok Ligájában is elsők lettünk. Kétszer nyertünk bajnokságot és kupát, sajnálom is azt, ami most ott történik. Annak idején hatalmas sport­élet zajlott, együtt szilvesztereztünk – sőt, még sportágak közötti házasságok is történtek. Hat bajnokcsapat volt, szurkoltunk egymás sikereinek.

– Adta magát, hogy egy ilyen eredményes játékos-pályafutás után edzőként folytassa?
– Szerettem volna átadni a gyerekeknek azt a rengeteg tapasztalatot, amit az életem során összegyűjtöttem. Mindig volt viszonyítási alapom, hogy honnan indultunk és hová jutottunk el. Már játékosként sok helyen csapatkapitányként számítottak rám, vezető típus vagyok, ez nálunk családi vonás, ezért is gondoltam arra, hogy az aktív kézilabdázás befejezése után edző leszek.

– 2009-ben kinevezték a magyar női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányának, ráadásul a szakág történetében először irányította nő a csapatot. Félsz vagy inkább bizonyítási vágy dolgozott ekkor önben?
– Mindkettő. Eleinte sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e egyáltalán, de sokan támogattak. Akadtak bennem kétségek, talán túl korán jött ez a felkérés, annak ellenére, hogy a korosztályos válogatottakkal és a békéscsabai csapattal is szép sikereket értünk el. Sokan csak a végére emlékeznek, hogy a németek ellen nem jutottunk ki a világbajnokságra, de előtte, 2009-ben egy nagyon fiatal kerettel értünk el jó eredményt Kínában.

– Van ezzel kapcsolatban hiányérzete?
– Örökké bánnám, ha nem vállaltam volna el. Ez is óriási megtiszteltetés, és ami tőlem telhető, azt én megtettem. Abban az időben ez ennyire volt elég.

– Mennyire próbálná ki magát napjainkban játékosként?
– Megmondom őszintén, szoktam ezen gondolkodni, miközben nézem a BL-meccseket vagy a válogatottat. Nagyon felgyorsult a kézilabda, a férfiakról inkább ne is beszéljünk… De lehet, hogy a huszonöt-huszonnyolc éves énem beleférne valamelyik mostani csapatba is. Az biztos, hogy sokkal szebb eredményeket értem el, mint amilyenekről valaha, gyerekkoromban álmodtam. Szombaton megünnepeljük a családdal a hatvanadik születésnapomat, meglátogat a hároméves és a négy és fél hónapos kisunokám, nagyon boldog nagymama vagyok. A kézilabdától sem szakadtam el, jelenleg a Csepel DSE szakmai vezetőjeként dolgozom.